A férjemmel, Sean-nal még csak egy gyermekünk volt, és azt gondoltam, már jól értek a szülői feladatokhoz. Tudnom kellett alkalmazkodni és igazodni, fel kellett adnom a függetlenségem egy részét, de nem mindenben. Nagyon is odafigyeltem Chris külsejére, soha nem viselt piszkos, foltos vagy szennyezett ruhát. Chris jól viselte, hogy mindenhová magunkkal cipeltük, ahová csak mentünk. Ha valamit el kellett végezni, nyugodtan nekiláttunk, és meg is csináltuk. Bár tudtam, ha több gyerekünk lesz, a dolgok egyre nehezebbé válnak, de nem aggódtam; elég jól ment minden.

Chris után megérkezett Briana. Egy angyali baba volt, aki csak mindenféle édes hangokra ébredt fel, de akkor is visszaaludt. A terhesség alatt kevesebbet híztam, így pillanatok alatt visszanyertem a formámat. Arra gondoltam, ha kettőjükkel elbírok, semmi sem lehetetlen.

Ekkor jött Zoey, és itt véget ért minden szülői önbizalmam. Nem mintha Zoey egyedül nehéz lett volna, de minden “spontán” dolog hirtelen 45 percet jelentett. A gyerekek gyakran a ház három különböző részében sírtak. Bármi, amit családként kigondoltunk, olyan aprólékos tervezést és végrehajtást igényelt, mintha csak a holdra szállást kellet volna kiviteleznünk. Egyre több megjegyzést kaptunk: “Kimerítő csak nézni is titeket”. A kisbabák azonban nem maradnak örökre babák – mire összeszednéd magad, már totyognak – és a változásokat is kezelnünk kellett. Úgyhogy végül megtanultuk, hogy nem kell tökéletesnek lennünk, ahogy a gyermekeinknek sem.

Azt hiszem, ezen a ponton kezdtem jobban megérteni, hogy anyának lenni messze túlmutat azon, hogy megszültem és fizikailag gondoskodom a gyermekeimről; azt jelenti, hogy a gyermekeimen keresztül élem az életemet. Ez alatt nem azt értem, hogy rájuk erőltetem az elképzeléseimet és álmaimat, hanem hogy örülök és büszke vagyok a győzelmeikre. Bárhová mentünk, mindig volt valaki, aki azt mondta: “Élvezzétek őket, amíg lehet. Olyan gyorsan felnőnek!” Egyre jobban megértettük mennyire igazuk volt.

A negyedik gyermek, Emily, ugyanolyan különleges, mint a testvérei. A ’spontán’ mostanra már legalább egy órát jelent. Persze még mindig mindent meg kell terveznünk, de már csak maximum egy tevékenységet vállalunk naponta. Rengeteg játszóruhánk van, és csak néhány ünneplőnk. Egy nap, mikor már végre készen álltunk, hogy elinduljunk, Zoey kék filctollat kent Chris pólójára, én meg azon kaptam magam, hogy azt gondolom: “Hát, legalább kék póló van rajta. Majdnem egyezik a két szín.”  Egy látványosság vagyunk, de egy vidám látványosság, és láthatóan élvezik az emberek, amikor megnéznek minket.

Továbbra is a szeretetről tanulok, ami lassacskán megváltoztatja személyiségem legmakacsabb részeit. Minden gyermek és minden nap egy kicsit átformál, és ez így van jól! Nem is szeretném másképp! Jó dolog családnak lenni!