Néhány évvel ezelőtt egy ifjúsági, főleg tizenévesekből álló énekkart vezettem. Mindannyian jó képességű zenészek és tehetséges énekesek voltak, az én feladatom pedig az volt, hogy segítsem a zenei képzésüket.

Nagyon élveztem a “karmester” feladatát – talán túlságosan is. Vezetőnek tekintettem magam, azt gondoltam, mindig az enyém kell legyen az utolsó szó, különösen a hangzásra való tekintettel. Büszke voltam a zenei érzékemre, és rendkívül felingerült, ha bárki azt a legcsekélyebb módon is megkérdőjelezte, vagy bármilyen apró hibára rámutatott. A magam szemében én voltam legtehetségesebb, a legtapasztaltabb, a többiek pedig csak ifjoncok voltak.

Többek között, nemegyszer felhívták a figyelmemet arra, hogy gitárjáték közben hajlamos vagyok felgyorsítani a dalok tempóját. Az énekkar tagjai és mások is, akik hallották a próbáinkat, kitartottak a véleményük mellett, de én nem voltam hajlandó beismerni, egészen addig, amíg egy nap dobosként egy másik, tapasztaltabb zenészekből álló bandával zenéltem. Nem telt bele sok idő, hogy a basszusgitáros közbeszólt: “Tartsd a ritmust, Steve. Nagyon felgyorsítod a tempót.”

Megdöbbentem – de ezúttal az észrevétel egy olyan zenésztől jött, akinek tehetsége és tapasztalata messze meghaladta az enyémet. Elgondolkodtam. Egy ideje már elég feszült volt a hangulat a kórusban, amiért szinte mindenkit hibáztattam, kivéve saját magamat.

Később elmeséltem az egyik barátomnak az énekescsoporttal tapasztalt nehézségeimet és a felismerést, hogy talán én vagyok az egésznek az oka. Amikor befejeztem, mondott valamit arról, hogy egy igazán jó vezető azt is tudja, mikor és hogyan legyen egy jó követő.

Szavai felforgatták a világomat. Igaza volt. Belegondoltam, vajon hogyan tudnám azok tanácsait “követni”, akiket tanítok, akik sokkal fiatalabbak és tapasztalatlanabbak nálam. Ahogy a helyükbe képzeltem magam, rájöttem, mennyire alulértékeltnek érezhették magukat miattam.

Ráadásul rájöttem, hogy ha a fiatalok valóban ki akarnak bontakozni az énekegyüttesben, akkor bátorításra van szükségük, csak így érhetik el, hogy teljes mértékben kihasználják a bennük rejlő lehetőségeket, és meghódítsák a saját határaikat. Rájöttem, hogy éppen az ellenkező hatást gyakoroltam rájuk, és elhatároztam, hogy változtatok.

Az első adandó alkalommal összehívtam a csoportot, bocsánatot kértem viselkedésemért, és tudattam velük, hogy rájöttem mennyire fontos számomra a véleményük és értékelem a tanácsukat.

Ettől kezdve mindent megtettem, hogy ne egyszerű ifjoncoknak, hanem partnerként és munkatársakként tekintsek rájuk. A dolgok megváltoztak. Kialakult egy gördülékeny, őszinte oda-vissza kommunikáció közöttünk. A stressz helyett élveztük a próbáinkat, az előadásaink pedig Isten szeretetével feltöltve, rengeteg életet megérintettek.

Felbecsülhetetlen emlékeket őrzök az együtt töltött időnkről, s bár azóta mindannyian valamilyen más hivatás vagy karrier útjára léptünk, a barátság erős maradt közöttünk.

Péter I. levele 5:5 azt mondja, hogy “mindnyájan egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel.” Bár gyerekkoromban memorizáltam ezt a szentírást, ez az élmény megmutatta, hogyan alkalmazhatom a verset a mindennapi életemben.