Gyerekkorom egyik kedvenc könyve Louisa May Alcott Kisasszonyok című műve volt. A regény négy testvér, Meg, Jo, Beth és Amy March életét követi nyomon egészen gyerekkoruktól felnőtt nővé válásukig. Sok hasonlóságot találtam saját életemben, hiszen nekem is több nővérem van és ráadásul a legfiatalabb, aki koraszülöttként volt, nagyon emlékeztetett a kedves és törékeny Jora. Azonnal megszerettem Jot és érzelmek által erősen fűtött természetét, fiús szokásait, az olvasás szeretetét és a házassággal szembeni kezdeti ellenszenvét. Ő volt az én titkos példaképem.
A Kisasszonyok olasz fordításában a regény két részből áll. Az első a testvérek gyerekkoráról, a második pedig felnőtt éveikről szól. Amikor a második részt olvastam csalódottságom kimondhatatlan volt. Mi történt az én Jommal? Fogta magát és férjhez ment és még gyerekeket is szült! Na, azt már nem! Félredobtam a könyvet és vele együtt Jot is.
Közben teltek az évek és persze én is férjhez mentem és gyerekeket szültem. Mára pedig már unokáim is vannak. Amikor legutóbb meglátogattam a szüleimet megtaláltam a porlepte régi könyvet a padláson és feltolultak bennem az izgalommal és csalódottsággal vegyes érzelmek. Mindettől függetlenül levittem a könyvet és hosszú évek után újraolvastam. Mire az utolsó oldalra értem megbékéltem Joval és már nem éreztem árulásnak döntéseit. Megértettem, hogy attól, mert kissé át kellett alakítania terveit, még igaz maradt önmagához és eszméihez és a szíve az évek múlásával még inkább tele volt élettel.
Ekkor rájöttem, hogy a felnőtté válás nemcsak elkerülhetetlen, de jó dolog is. Ahogy valaki nagyon bölcsen megjegyezte: „Az idősödés nem annyira rossz, ha belegondolunk a másik alternatívába.“ Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, eredetisége, a maga kihívásaival és jutalmaival. Az biztos, hogy lehetséges alapvető értékeink és álmaink elvesztése nélkül is felnőni, függetlenül attól, hogy mit hoz utunkba az élet. Még ha időnként szem elől is veszítjük őket, attól még ott vannak, készen arra, hogy ismét előbukkanjanak.