A múlt évben ugyanarra a napra esett az apák napja és édesapám születésnapja. Voltaképpen, ő már 2002-ben, 57 évesen elment közülünk, miután egy balesetnek köszönhetően, közel 28 évet töltött kerekesszékben. Ráesett egy autó, miközben épp javította. Nem sokkal a baleset előtt fogadta be Jézust a szívébe, ami teljesen megváltoztatta az életét: felhagyott a heroinnal és a többi drogokkal, illetve a tolvajlással és a pitiáner bűnözői tevékenységével, amiből pénzelte káros szokásait. Ez a változás megmentette a házasságát is, ami már épp az összeomlás szélén állt. Ekkor határozta el, hogy élete hátralévő részét annak szenteli, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen másokon, akik szintén küszködnek, és balesete ellenére egészen haláláig hűen kitartott elkötelezettsége mellett. Hálás vagyok, hogy ő volt az apám, aki példát mutatott, nem csak számomra, hanem mindenkinek, aki ismerte.
Néhány évvel ezelőtt olvastam, hogy egy felmérés szerint van egy közös pont a sikeres emberek neveltetésében, mégpedig, hogy a szüleik olvastak nekik, ezzel beléjük nevelve az olvasás szeretetét. Számomra is, az egyik legkorábbi emlékem az apámmal töltött esti olvasás. Apám könnyen meg tudott hatódni, és gyakran el is sírta magát, ha olyasmit olvasott, ami megérintette. A gyerekmesék és egyszerű klasszikusok mellett többször végigolvasta velem a négy evangéliumot, ami elképesztő hatással volt az életemre. Az evangéliumok nagy részét még ma is kívülről tudom idézni, és ami a legfontosabb, meggyőződésem, hogy a lelkem részévé váltak.
Emlékszem, gyakran stoppoltunk, mivel édesapám nem vezetett, és a tömegközlekedés akkoriban ritkán alkalmazkodott a fogyatékkal élők igényeihez. Az idegenek segítettek összecsukni a kerekesszékét, betették a csomagtartóba, aztán én beültem a hátsó ülésre, és onnan hallgattam a felnőttek beszélgetését. Apám szerette megosztani a saját történetét, ahogy Isten megmentette és megváltoztatta az életét. A legtöbbször, szinte még alig kezdett bele az elbeszélésébe, mire már meg is érkeztünk a célállomáshoz. Ilyenkor aztán, a sofőrök általában félreálltak az út szélén, hogy tovább beszélgethessenek. A legtöbben, imádkoztak is vele, hogy befogadják Jézust. Soha nem untatott, mikor Isten szeretetéről és erejéről beszélt, ami mindannyiunkat átváltoztat, függetlenül mennyire szomorúnak vagy elveszettnek érezzük magunkat. Bár hiányzik, hogy nincs velem, apámnak köszönhetem, hogy úgy döntöttem, a saját életemet is annak szentelem, hogy másoknak segítsek megtalálni Jézust.