Adni karácsonykor

Karácsony este volt. Siettem. Be akartam fejezni a munkám, hogy az estét a családommal és barátaimmal tölthessem, amikor megszólalt a telefon. „Igen! Ki az?“ – kiáltottam türelmetlenül.

„Boldog karácsonyt Lilia!“ – jött a vidám, erős akcentussal fűszerezett válasz a vonal túloldaláról.

„Cecilia?“ – kérdeztem. „Boldog Karácsonyt! Hogy vagy?“ A szokásos köszöntések és csevegés után Cecilia elmagyarázta, hogy éppen éjszakai műszakban dolgozik a kórházban, ahol megismerkedtünk. Vezető szülésznőként és egyedülálló nőként rajta volt a sor, hogy helytálljon karácsony éjjelén. Általában az ország déli részébe utazott, hogy együtt töltse a karácsonyt családjával és elmenjen a falu éjszakai miséjére. Most, hogy dolgoznia kellett a hangja csalódott volt.

A természetes szüléseket támogató alkalmi dúlaként egy szülés alkalmával ismerkedtem meg Ceciliával. Tartottuk a kapcsolatot és időnként meglátogattam, idővel pedig jó barátok lettünk.

Cecilia nem volt még férjnél, de segített felnevelni fiatal öccse gyerekeit, aki húsz évvel korábban váratlanul meghalt egy autóbalesetben. Amikor a gyerekek felnőttek és elköltöztek Cecilia ismét egyedül maradt.

Szívemben éreztem, hogy fel kellene ajánlanom neki egy azonnali látogatást a kórházban. Nagyon megörült a javaslatomnak, de gyorsan hozzátette, hogy ne aggódjak, ha mégse jön össze a találka. Végtére is karácsony volt és nekem a családommal van a helyem, mondta.

Közben mindenki hazaért és én egy időre megfeledkeztem Ceciliáról. Annyira örültem szeretteim társaságának. Énekeltünk, forró csokit ittunk és házi készítésű karácsonyi sütiket ettünk. Már majdnem éjfél volt, amikor valami eszembe juttatta Ceciliának tett ígéretemet. Az egyik karácsonyi ének szövegétől, ami arról szól, hogy Jézus a szeretetért hagyta ott a mennyet, elszégyelltem magam. Miért fontosabb nekem az én kis személyes mennyországom, mint egy magányos lélek, akinek egy kis felvidításra van szüksége?

Gyorsan megtöltöttem egy termoszt forró csokoládéval, néhány sütit becsomagoltam egy piros karácsonyi szalvétába és írtam egy üdvözlőlapot, amiben megköszöntem Ceciliának, hogy olyan jó gondját viselte annak a számtalan új édesanyának, aki nála szült. Becsomagoltam egy szép karácsonyi gyertyát ajándékként, bedobtam a táskámba egy doboz gyufát, hogy legyen mivel meggyújtani és röviddel éjfél előtt már úton is voltam a kórház felé.

A kórházban csend volt, szinte egy lélekkel sem találkoztam. A szülészeti osztályon a lámpák nagy része nem égett. Ma nem lesz szülés, gondoltam. Arra gondoltam, hogy Cecilia esetleg lefeküdt. Óvatosan kopogtam.

„Ki az?“

„Cecilia, én vagyok az, Lilia!“ Néhány másodpercnyi csend után az ajtó kipattant és Cecilia ragyogó arccal ölelt magához. „Tudtam, hogy eljössz,“ suttogta, miközben szorosan magához ölelt. „Egyszerűen tudtam!“ Miközben megpróbáltam lenyelni könnyeimet, hálát adtam Istennek, hogy szót fogadtam noszogatásának.

„Hoztam egy kis forró csokit,“ mondtam. „Ünnepeljük meg a karácsonyt!“

„Hozok néhány bögrét,“ válaszolta Cecilia és elviharzott. Az öröm és hála, amit az arcán láttam, amikor visszatért, megerősítette, hogy milyen magányos lehetett ezen az estén.

Csendesen ültünk egymás mellett és közben forró csokit iszogattunk és karácsonyi sütit majszoltunk. Beszélgettünk, nevettünk és még néhány karácsonyi dalt is megpróbáltunk elénekelni. Cecilia nem győzte ismételgetni, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a karácsonyt és, hogy soha nem volt még ilyen jó barátja, mint én.

Távozás előtt megkérdeztem, hogy imádkozhatok-e érte. Alig mondtam ki az Áment, amikor Cecilia átvette a szót, hogy hálákat adjon Istennek. Nem győzte sorolni áldásait, miközben egy könycsepp gurult le arcán. Egyértelmű volt számomra, hogy ez a kicsi szeretet nagyon nagy hatással volt rá.