Szinte minden nap megdöbbenek azon, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ilyen jó helyen dolgozhatok. Egy belvárosi iskolában tanítok, ahová a világ minden tájáról származó gyerekek járnak. Könyvtáros vagyok és teljesen hétköznapi dolognak számít, ha egy asztalnál négy különböző kontinensről származó, négy különböző anyanyelvet beszélő, négy különböző hitet képviselő gyerekeket látok dolgozni együtt egy közös projekten. Az ENSZ sokat tanulhatna nálunk.

Vanessa már végzős és az az álma, hogy egy napon saját szalonja lesz. Emlékszem, amikor tavaly megismertem, feltűnt, hogy milyen divatosan öltözik és mennyire kellemes a stílusa. A boldog potenciál igazi mintaképe.

Egy háború sújtotta afrikai országból menekült és 2014-ben érkezett hozzánk népes családjával. Nyolcan vannak testvérek, kilenctől húsz évesig. Vanessa édesapjának eddig csak alkalmi munkákat sikerült szereznie és ebből próbálja eltartani a családját. Az édesanyja évek óta különböző egészségügyi problémákkal küzd, és csak otthon tud dolgozni. A család szociális segélyben is részesül, na meg persze Vanessa is hozzájárul a megélhetésükhöz.

A nappali iskola mellett egy szalonban is dolgozik részmunkaidőben. A keresetét három részre osztja:

  • Segít a családjának,
  • Félretesz a középiskola utáni tanulmányaira,
  • és tizedet fizet.

Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy Vanessa bevétele 10 százalékát a gyülekezetének adja.

„Ezt nem hagyhatom el,“ magyarázta meggyőződéssel sajátos afrikai akcentusával. „Amikor kicsi voltam az édesanyám dolgozott és láttam, hogy mindig fizetett tizedet. Az édesapám is. És így is mindenünk megvolt.“

Na de most? Megkérdeztem, hogy érzett-e valaha kísértést a tized fizetés felfüggesztésére a nehéz körülményekre való tekintettel. Úgy tűnt, hogy nem is értette mire célzok. „Sok ember él együtt nálatok,“ mondtam. Bólogatva jelezte, hogy várja mit akarok mondani. „Sokan ezt komoly nehézségnek tekintenék,“ magyaráztam. „Az édesapád nehezen talál munkát… az anyukád betegeskedik… hátrahagytátok a barátaitokat és a családot és egy új hazába költöztetek…“ próbálkoztam, de hamar felhagytam azzal, hogy ecseteljem Vanessának mennyire nehéz a helyzetük, mivel rájöttem, hogy ő egyáltalán nem így látja a dolgot.

„Otthon néha befogadtunk egy-egy hajléktalant,“ mesélte. „Most pedig egy árvaházat támogatunk. Ha pedig marad egy kis extra ételünk vagy felesleges ruhánk, szétosztjuk a rászorulók között az utcán.“

Nehezen tudtam összeegyezethetni a Vanessa által leírt bőkezűséget és bőséget saját és családja egyértelműen nehéz körülményeivel. „De nem érzed soha, hogy szükséged van valamire, amit nem tudsz megvenni?“ – kérdeztem.

„De igen, előfordul,“ mondta. „Ilyenkor pénzt kérek. A barátaimtól vagy a családomtól. Nem kölcsön, hanem ajándékba.“ Néha ad, néha kap (sohasem vállalva adósságot) Vanessa mindkét szerepet egyformán vállalja. Boldogan ad és nem túl büszke ahhoz, hogy segítséget fogadjon el.

Megint visszatértem a tized kérdéséhez. „De ha néha magadra sincs elég pénzed, nem érzed azt, hogy inkább megtartsd azt a 10 százalékot, ahelyett, hogy odaadnád?“

„Nem,“ jött a nyugodt válasz. „Isten nem hagyja, hogy hiányozzon az a pénz, amit odaadok.“ Elmesélte, hogy egy alkalommal 10 dollárt talált a zsebében. Máskor pedig, amikor nem volt pénze kabátra, egy barátja odaadta neki az övét, mert méretben nem volt jó rá.

„Mit gondolsz azokról az emberekről,“ kérdeztem kicsit aggódva, mert igazából magamra gondoltam, „akiknek jól fizető munkájuk van, nagy, kényelmes házban élnek és úgy érzik, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy sokat adjanak?“

Mindenre felkészültem, de a válaszban nem volt semmi ítélkezés, csak béke és szilárdság. „Ők nem ismerik a titkot.“

Nem folytatta. „Mi ez a titok?“ – kérdeztem. A faliórán láttam, hogy nagyon kevés időnk maradt. 3:45-kor Vanessának el kell elindulni a munkahelyére.  A titokra azonban nagyon kíváncsi voltam.

„Amikor adsz, még több az áldás,“ mondta.

Hiába próbáltam, a számokat összeadva nem jött ki az eredmény. Ugyanakkor mégis értettem. Hiszem, hogy a fiatal lány előtt fényes jövő áll. Az iskolában elsajátított tudás is segítségére lesz, de csendes magabiztossága ennél is fontosabb alap, ami mindenen átsegíti majd. Hálás vagyok Vanessának és a többi harmadik világbeli diáknak, akik miatt kénytelen vagyok átértékelni saját fejlett világbeli gondolkodásmódomat és kitágítani látásmódomat. Vanessa a hála, a bizalom és a remény szűrőjén át nézi a világot és a nehézségek, amiket ő maga nem is észlel, valóban eltűnnek, ahogy halad előre.