Egyik kedvenc bibliai történetem már 1978 óta, önkéntes munkás pályafutásom kezdetétől fogva, igazi mécses volt számomra. Az évek során nemcsak ígéretként világította meg utam, de arról is gondoskodott, hogy rajta is maradjak ezen az úton.
A történet a következő: Isten szárazságot küldött Izraelre annak gonoszságáért és a patak, ami mellett Illés is tevékenykedett elapadt, Illés élelmiszerellátásával egyetemben. Isten azt mondta neki, hogy menjen Sareptába, ahol majd találkozni fog egy jólelkű, istenfélő özvegyasszonnyal, aki gondoskodni fog róla, hogy folytathassa Isten szolgálatát.
Ahogy Illés közeledett a városhoz, egy asszonnyal találkozott, aki rőzsét gyűjtött a város szélén. Illés úgy érezte, hogy Isten erről az asszonyról beszélt neki. Fáradtan és éhesen megkérdezte, hogy adna-e neki vizet és egy darab kenyeret.
Az asszony csodálkozva nézett rá és elmondta, hogy nem maradt már semmi kenyere, csak egy kevés olaja és lisztje, amiből utolsó kenyerét készült megsütni magának és a fiának. Azt gondolta, hogy ez lesz az utolsó ételük, mielőtt éhen halnak.
Ekkor Illés egy lehetetlen dolgot kért tőle: „Előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts!“ Ezt követően megnyugtatta az asszonyt, hogy Isten meg fogja áldani önzetlenségéért: „A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az ÚR esőt nem ad a földre.“ 1 Az özvegyasszony Illés kérése szerint cselekedett és valóban, a Bibliából megtudjuk, hogy a lisztesfazék nem ürült kis és az olajoskorsó nem fogyott ki. Neki és fiának az egész éhínség ideje alatt volt mit ennie. Isten megtartotta ígéretét. 2
Sok év önkéntes munkájának és az ezzel járó szoros költségvetések távlatából szemlélve, rájöttem, hogy az én történetem is hasonló. Szinte naponta érkeznek hozzánk kérések. Olykor egy munkanélküli anya, aki egyedül neveli gyerekét, máskor egy szegény idősekből álló csoport, akikkel egy missziós úton találkoztunk vagy egy idegen, akit éppen kiraboltak vagy éhező árvák, akik szó szerint az éhhalál küszöbén állnak a rosszul finanszírozott intézményekben vagy egyszerűen csak a szomszéd, aki kifogyott valamiből. A lista vég nélküli.
Kenyában naponta sokszor kényszerülünk dönteni, hogy adjunk vagy sem, amikor sokszor mi magunk is a fazék alját kapargatjuk. Hét saját gyerekem mellett sokszor úgy éreztem, hogy jogosan mondhatnám, hogy nem adok. Ugyanakkor mindig éreztem, ahogy Isten noszogatja a szívem és nem tudtam megállni, hogy ne válaszoljak a szükségre.
Ma, 35 évvel azután, hogy az adakozási láz elkezdődött nálam, még mindig van miből adni. A mi kamránk is olyan, mint az özvegyasszony lisztesfazékja: soha nem ürült még ki. A dzsipünk tankja pedig az olajoskorsóhoz hasonlóan soha nem fogyott még ki. Az adakozás körforgásának mindig az újratöltés a jutalma, így mindig adhatunk, hogy Isten ismét újratöltsön mindent.