Jack mélyebbre süllyedt az ülésen a hideg vasúti kocsiban és mélyen a fülére húzta a sapkáját. Már órák óta állt a vonat. A gőzmozdony és az első kocsi kisiklott és most itt álltak félúton a pokol és a semmi között. Nem tehettek mást, mint várni, amíg megjön a segítség. 1959 telének közepe volt és a hajnal még órákra volt. A kalauz és néhány utas zseblámpáját leszámítva seáram, se fűtés, se világítás nem volt.

Jack tudta, hogy órákig is eltarthat, amíg valahol észreveszik, hogy az expressz vonat nem érkezett meg a következő állomásra. A mentőcsapatok szervezéséhez és elindításához is idő kell és persze óvatosan látnak majd neki az akciónak. Elindíthatnának egy vonatot az ellenkező irányból, de ez kockázatos lehet, hiszen nem tudhatják, hogy nem találkoznak-e pont szembe az elveszett szerelvénnyel. Jack, a vonatok szerelmese és szakértője, nagyon jól tudta, hogy a jelzőrendszer nagyon elavult volt ezen a szakaszon. Az igazi mentőakció nem indulhat el pirkadat előtt.

Ekkor valaki a szerelvényen énekelni kezdett. Egy II. világháborús Vera Lynn dal hangzott fel, a „Fehér sziklák Dovernél” című. Pillanatok múlva már mindenki énekelt. Amikor a dal véget ért, valaki belevágott egy másikba.

„Egész éjjel énekeltünk,” idézte fel Jack az emléket. „Nem érdekelt, hogy mit énekeltünk. Voltak slágerek, régi számok, vallásos énekek és karácsonyi dalok. Amíg énekeltünk nem csüggetünk. Más kocsikból is átjöttek az emberek és úgy összehúzódtunk, hogy végül már senki sem fázott. A legtöbben nem ismertük egymást, de azon az éjjelen bajtársakká váltunk és egymás lelkét bátorítottuk.”

„Vegyes társaság volt, fiatal, szabadságos katonáktól az ifjú házasokon át az öregekig sokféle ember gyűlt össze a szerelvényben. Akadtak olyanok is, akikkel máskor nem szívesen utaztam volna együtt, főleg nem éjszaka. Valahogy megszűntek a társadalmi korlátok. A baleset bekövetkeztekor hallottam, hogy valaki, mint később megtudtam egy Clifford nevű fickó, akkorát káromkodott, hogy az addigi életemben hallott összes szitokszó sem tette volna ki az akkor hallottakat. Ugyanakkor pont ő volt az is, aki a karjában vitte át a megsérült masinisztát egy másik szerelvénybe és egész idő alatt mellette maradt, mint egy őrangyal. Igazi csiszolatlan gyémánt volt.”

„Nem egyszer estem abba a hibába életemben, hogy a látszat után ítéltem, de Clifford esetében különösen mellélőttem. Életem egyik legfelejthetetlenebb és legfelemelőbb éjszakája volt ez sok szempontból és számos barátra tettem szert a tapasztalat során. Majdhogynem sajnáltam, amikor a mentőcsapat ránk talált másnap reggel.”

Azon a szerencsétlennek indult éjjelen, a pusztaság közepén, Jack és utastársai között életre szóló barátságok születtek. Úgy döntöttek, hogy minden évben találkozót rendeznek az eset emlékére, a baleset évfordulóján. Jack még néhányuk esküvőjére, később pedig temetésére is elment. Clifford műtős lett egy kórházban és csatlakozott a Szent András Mentőalakulathoz. Egyébként később megtudta, hogy csak néhány héttel a baleset előtt szabadult a börtönből és éppen arra készült, hogy lerendezze tartozását néhány volt „barátjával”.

„A baleset megakadályozott, hogy teljesen tönkretegyem az életemet,” mesélte évekkel később Jacknek.

Jack élete továbbment. Idővel apa lett. Az én apám. Egyesek azt mondhatják, hogy élete nem különösképpen kiemelkedő, de egy komoly leckét megtanult azon az éjszakán, amit soha nem felejtett el és szívesen adott tovább nekem is. Néha éppen legsötétebb tapasztalataink válnak a legszebb emlékeinkké és a legnagyobb barátságok forrásai lehetnek.