Gyakran az ismereteinkre korlátozódik a világról alkotott képünk, a tapasztalataink – kultúránk, oktatásunk, neveltetésünk, társadalmi-gazdasági státuszunk – határozzák meg a világnézetünket, és személyes kapcsolataink, normáink és törekvéseink alakítják azt. Amikor látunk egy kapuban alvó férfit, vagy egy elmosódott hangon segítséget kérő nőt, hajlamosak lehetünk rá, hogy a saját világról alkotott képünkkel hasonlítsuk össze az ő helyzetüket. Feltételezhetjük, hogy valami alapvető baj van azzal, aki ilyen állapotban van.
A szegénység, valójában egy más fajta világba helyezi az embereket. A kapuban alvó hajléktalan talán azért nem tudott pihenni előző este, mert kevéske kis vagyonát őrizte. Annak a nőnek pedig, talán valamilyen kezeletlen betegsége befolyásolja a beszédét.
Chelle Thompson azt írja: “Az emberek ritkán lépnek ki önmagukból, hogy valóban megértsék mások szükségleteit és félelmeit. Gyakran saját gondolatainkat és meggyőződéseinket vetítjük át az idegenekre, és az alapján ítélkezünk, hogy szerintünk hogyan ’kellene’ élniük az életüket”.
Azt szokták mondani, képzeld magad a másik helyzetébe, hogy jobban megérthesd őt. De vajon, képesek vagyunk-e egy egyedülálló anya cipőjében járni, aki ráadásul hajléktalan, beteg, vényköteles gyógyszerek függőségével küzd, és akitől elvették és nevelőszülőkhöz adták a gyermekeit? Átérezhetném-e valaha is mindazt, amit ő érez? Képtelenség lenne az ő bőrébe bújni, de megkérdezhetem tőle, hogy szeretne-e beszélgetni, hogy elmondaná-e nekem a történetét, és hogy milyen érzéseken ment keresztül. Talán mindkettőnknek jót tenne.
Egy barátom, Quentin, Parkinson-kórban szenved, és olyan hallucinációi voltak, amelyek megrémítették és megnehezítették számára a mindennapi életet. Beköltözött egy idősek otthonába, és az ottani személyzet már ismerte ezt az állapotot. Az egyik gondozó elmagyarázta Quentinnek, hogy a szimptóma oka néhány agysejt volt, ami hamis jeleket küldött. Ez a magyarázat oda helyezte a problémát, ahová tartozott – nem Quentin volt az okozó, hanem a betegsége.
Egyszer részt vettem egy mentális egészséggel foglalkozó konferencián, amelyen az egyik előadó azt mondta: “A ’skizofrén ember’ nem jó kifejezés – ’skizofréniás’ a megfelelő”. Hasonló módon, bár nekem is több egészségügyi problémám van, nem szeretném, hogy ezek határozzanak meg. Nem akarom, hogy úgy hivatkozzanak rám, mint ’a beteg nő’.
A perspektívánk nem csupán a kifejezéseinket határozza meg, hanem a hozzáállásunkat is megváltoztatja. Vajon ketté tudjuk-e választani az embert és az őt sújtó állapotát? – Legyen szó akár mentális betegségről, drogfüggőségről, szegénységről, vagy fizikai betegségről – vajon képesek lehetünk-e meglátni, ki van e dolgok mögött, és tudunk-e tisztelettel bánni az egyénnel? Ha mögé tudunk nézni a látszatnak, és a feltételezéseknek, akkor esélyünk van rá, hogy a durva és taszító külső mögött felfedezzük a jót, sőt a szépet is.
Amikor a férjemmel elkezdtünk önkénteskedni a helyi hajléktalanszállón, amint megtudtam, ki miért került oda – akár egy egyedülálló anya, vagy egy idős férfi – összeomlottak a saját előítéleteim. Gyakran az események szerencsétlen összejátszása állt amögött, hogy egyszercsak nem volt hol lakniuk, és nem volt, aki befogadja őket. Bárkivel megtörténhet.
Amikor az egyik férfit megkérdeztem, hogy korábban mivel foglalkozott, azt mondta – „amikor még ember voltam, könyvvizsgálóként dolgoztam”. Kiderült, hogy valójában osztályvezető volt egy kormányzati cégnél, mielőtt a depresszió miatt elveszítette az állását, majd végül mindenét. A menhelyen megkapta a szükséges kezeléseket, ennek köszönhetően hamarosan talált egy másik állást, azóta pedig újra saját otthona van.
A menhely személyzete odafigyel, hogy minden alkalommal udvariasan szólítsa meg az ott tartózkodókat. Amikor tiszteletet mutatunk, méltóságot adunk. A méltóság segít az embereknek, hogy pozitívabban lássák saját magukat, és ez reményt nyújt. A reménységból fakad az akarat a próbálkozáshoz. Íly módon segít másokon a tiszteletünk, hogy képesek legyenek új életre találni.
Kiderült, hogy Quentin súlyos hallucinációi egy nem megfelelően beállított gyógyszeres kezelés következményeként jelentkeztek. Miután csökkentették az adagot, szinte teljesen megszűntek a furcsa látomásai. Az idősek otthonában még mindig szembe kell néznie kihívásokkal, de elfogadják, megértik – és boldog.