Minden bizonnyal az életnek azon szakaszában járok, amikor mindennapi teendőim, az anyaság, a munka, a tanítás, a családom, annyira lefoglalnak, hogy egyszerűen nincs időm blog posztokat írni vagy fenntartani a barátaimmal folytatott levelezésem.
Nem mintha nem hiányozna. Van, amikor annyira szeretném, ha lenne mellettem valaki, aki tudja, hogy mi történik. Aki együtt nevet velem, együtt örül a gyerekeim teljesítményeinek, aki időnként küld egy e-ölelést és bátorít, hogy tartsak ki a nehézségek ellenére. Egy olyan valaki, akinek mesélhetek mindennapi küzdelmeimről, így pontosan tudja, hol állok, és mi történik velem éppen. Persze vannak emberek, akiknek elmondhatom a napi fejleményeket, és akik meg is teszik a tőlük telhetőt, hogy megértsenek, de akárhogy is próbálják, nem megy, hiszen nincs napi kapcsolatuk velem. Én olyan valakire vágyom, aki pontosan tudja, mit érzek és mit próbálok kifejezni és milyen fontos helye van a mondottaknak a szívemben.
Gyerekként nem igazán volt sok barátom. Kamaszként is az volt a legnagyobb problémám, hogy nehezen tettem szert barátokra. Egy bizonyos módon örülök, hogy magányos farkas voltam és így nem jártam vad bulikba, bár nem is igazán vágytam erre. Tulajdonképpen úgy érzem, hogy az életem minden szempontból áldott és gazdag volt.
Magaménak mondhatom a legjobb férjet, aki minden reményemet felülmúlja és mindennél jobban imádok a gyerekeimmel lenni. Nagyon sok témát meg tudok beszélni a férjemmel és ezt elfoglalt életünk ellenére próbálom is rendszeresen megtenni. Próbálunk figyelni egymásra, meghallgatni a másikat és igazi jóbarátok lenni. Erősségeink, érdeklődési körünk, álmaink és sok más azonban nagyban eltér, de ez természetes, hiszen feladataink is különbözőek az életben és a mindennapokban. Ez így van rendjén és így tudunk tökéletesen funkcionálni, és gondot viselni gyerekeinkről.
Egyszer régen regisztráltam a Facebook-on, de ne is próbáld megtalálni a profilomat. Még ha rá is akadnál, csalódnál a nagy semmit látva. Azt gondoltam, hogy ezen a közösségi portálon keresztül felvehetem a kapcsolatot néhány régi baráttal, akikkel évek óta nem beszéltem, mivel most máshol élek, és családom kapcsán más országhoz kötnek a szálak, de ahelyett, hogy melegség töltött volna el a régi örömteli idők felidézése kapcsán, váratlanul depresszió tört rám az oldalt böngészve. A barátaim életébe vetett pillantások hidegzuhanyként hatottak rám. Mindenki továbblépett és teljesen jól megvolt nélkülem. Függetlenül attól, hogy milyen közel voltunk korábban egymáshoz, vagy milyen közös álmaink, titkaink, emlékeink voltak, mindegy mennyit nevettünk együtt, mindez elmúlt és az élet továbblépett.
Hála Istennek a következő napokban a barátság váratlan helyeken bukkant fel az életemben és így a kedvem is jobb lett. Néhány váratlan email üzenet és telefonhívás, néhány látogatás és még egy kézzel írt levél is érkezett. Valaki odafent tudta mi történik. Az időzítés tökéletes volt. Túl voltam a borún és ismét a szokásos boldog önmagam lehettem. A lényeg, hogy szinte soha nem nyitom meg a Facebook oldalát.
Azóta rájöttem, hogy a tény, hogy ezekkel az emberekkel már nem vagyok kapcsolatban, nem jelenti azt, hogy a barátság is véget ért. Ha bármelyikük megkérne, hogy segítsek neki egy szorult helyzetben gondolkodás nélkül megtenném és biztos vagyok benne, hogy ők is pontosan így éreznek velem kapcsolatban. Rájöttem, hogy az én gondolkodásomban volt a hiba. Azt gondoltam, hogy egy barát csak akkor barát, ha mindig ott van, hogy végighallgasson, és aki érezteti velem, hogy a boldogságom fontos számára, pedig arról van szó, hogy a barátságnak is vannak bizonyos fázisai és ezzel nincs semmi probléma.
Ma reggel pedig egy nagyon bátorító gondolat jutott eszembe: Isten maga ír blogot az életemről. Habár nekem magamnak nincs időm naplót, vagy blogot vezetni, vagy tucatszám írni a leveleket, Isten tudja, hogy mi történik és számon tart mindent. Ismeri minden mozdulatom, gondolatom, tettem, szavam, döntésem, látja minden könnyemet, mosolyomat, érzéseimet, betegségeimet, kalandjaimat, ötleteimet és ismeri álmaimat. Bizonyos esetekben ez egy kényelmetlen gondolat is lehet, de én ma nagyon megörültem a felfedezésnek.
Nem baj, ha soha nem fogok könyvet írni az életemről, mert Isten erről is gondoskodott. Személyében egy olyan barátot tudhatok magaménak, akivel a nap 24 órájában bármikor beszélhetek, és aki szívem minden gondolatát ismeri. Jézus a legjobb!