Körülbelül egy évvel ezelőtt a moziból kijövet kificamítottam a bokámat. Kénytelen voltam megröntgeneztetni és be is kellett kötözni. Hála Istennek nem tört el semmim, de napokig be volt dagadva és jó ideig nem tudtam rendesen járni.
Később, amikor ezen a kis baleseten gondolkoztam, rájöttem, hogy igazából minden, ami történt az idegenek kedvességének volt köszönhető. Hadd fejtsem ki, mire is gondolok:
Miután legurultam a lépcsőn, a fájdalom elviselhetetlen volt. Meg is voltam ijedve. Egy teljesen idegen férfi azonnal odalépett, hogy segítsen a férjemnek, Brian-nak és nekem eljutni az autóig, miközben folyamatosan vígasztalt rendkívül megnyugtató, meleg hangján. Az autóhoz érve éppen olyan hirtelen tűnt el, mint amilyen hirtelen felbukkant.
Amikor a kocsi mellett állva arról beszéltünk, hogy milyen úton menjünk a kórházba, egy fiatal pár, akiket szintén nem ismertünk, odajött és felajánlották, hogy elvezetnek bennünket a sürgősségi klinikára. A kórházban pedig egészen addig velünk maradtak, amíg a röntgen el nem készült, arra az esetre, ha szükségünk lenne még bármi segítségre tőlük, mivel a férjem nem beszéli jól a helyi nyelvet. Nem mellesleg már éjfél is elmúlt és ez a két fiatal vadidegen volt számunkra. Jelenlétük ugyanakkor nagyon megnyugtató volt.
Egy másik gondolat, ami eszembe jutott az eset időzítésével volt kapcsolatos. A baleset a húsvét hétvégéjén történt. Ezeknek az idegeneknek a kedvességét nem tudtam nem összehasonlítani azzal, amit Jézus tett értünk azon a bizonyos régmúlt napon. Kivéve persze, hogy az ő esetében, nemcsak egyetlen sérültet vitt el a kórházba vagy marad mellette bátorításul, hanem a végsőkig elment. Odaadta az életét olyan emberekért, akik nem is ismerték Őt.
Felismertem őt a kedves idegen erős karjaiban, aki segített az autóhoz menni és Martin és Anasztázia meleg mosolyában, akik velünk maradtak késő éjszakáig, hogy gondoskodjanak rólunk. Jézus minden jótettben tovább él.