Nemrégiben egy lenyűgöző könyvre bukkantam az egyik antikváriumban. Masaru Emoto, A víz titokzatos élete című könyvében arról ír, hogy a víz visszatükrözi a pozitív vagy negatív erőket, amellyel kapcsolatba kerül. A szerző a desztillált vizet különböző hatásoknak tette ki, mint például a beszéd ereje, zene, fényképek és írások. Ezután a vizet lefagyasztotta, és a kristályokról fényképet készített. A képek azt sugallják, hogy a pozitív dolgok hatására, mint az ima, a felemelő zene, vagy a kedves beszéd, a víz gyönyörű kristályokat képzett, míg a negatív behatások eredményeképpen a víz egyáltalán nem kristályosodott ki, vagy torz mintákat alkotott.

Túlzás? Talán. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy vajon mi magunk, milyen rezgést keltünk másokban?

Az elmúlt 45 év során 14 országban éltem, és emiatt gyakran kérdezik tőlem, melyik országot szeretem a legjobban. Nos, a válaszom általában az az ország, ahol éppen élek. A világ minden tájának megvan a maga szépsége és kihívása. Rájöttem, hogy annak érdekében, hogy bármelyik pillanatban teljességgel élvezhessem az élet minden egyes tapasztalatát, elengedhetetlen az a fajta hozzáállás, amelyik méltányolja  az országok adta előnyöket.

Egy hasznos túlélési készség hálásnak lenni minden körülöttünk történő dologért. Ezt a Közel-Keleten élve sajátítottam el, megismerkedve a térségben élő emberek hétköznapjaival, és a számukra teljesen természetessé vált életszemléletükkel. Ők ugyanis következetesen hálát adnak Istennek mindazért, ami éppen történik velük – legyen szó akár nyilvánvaló akár álcázott, egyáltalán nem jónak tűnő áldásokról.

Jól illusztrálja felfogásukat a híres mesemondó, Juha egyik története. Elmeséli, hogy egy nap – annak ellenére, hogy a hosszan tartó szárazság után, miközben a piaci árak is csak emelkedtek, és ráadásul elvesztette a szamarát is – elhatározta, hogy bármi történjék is, hálát fog adni Istennek. Döntése hamarosan próba elé került, amikor kapálás közben egy tüske átszúrta a cipőjét. Ahogy fél lábon ugrált fájdalmában, eszébe jutott döntése és így kiáltott – “Köszönöm, Istenem, hogy nem az új, hanem a régi cipőm ment tönkre!”

Miközben folytatta a kertje kapálását, homokvihar támadt, ami a földre döntötte. Miután elült, megköszönte Istennek, hogy homokviharok ritkán történnek!

Mielőtt folytatta volna a munkát, letette az erszényét, amiben egy új szamárra gyűjtötte a pénzt, azonban egy arra járó tolvaj felkapta azt, elrohant, és Juha hiába vette üldözőbe, nem tudta elkapni. Lihegve ezt kérdezte magától – “Most aztán miért legyek hálás?” – Nem tudott válaszolni, így visszatért a kapáláshoz.

Hamarosan arra ment egy matróz, és így szólt – “A tanítványod voltam mielőtt elszegődtem hajós legénynek. Egy nap szörnyű veszélyben voltunk, hatalmas hullámok fenyegettek, hogy elsüllyesztik a hajónkat, de eszembe jutott, hogy azt tanítottad, minden helyzetben mondjunk köszönetet. Így tettem, és igazán hálás vagyok, hogy megmenekültem. Most köszönetem apró jeléül ajándékot szeretnék neked adni.”

Juha kibontotta az ajándékot, ami pontosan annyi érmét tartalmazott, amennyit a tolvaj elvitt. – “Elvették a pénzem, de még aznap vissza is kapom! Milyen csodálatos! Jó az Isten!”

A saját életemben is szükségem volt arra, hogy ezt az elvet alkalmazzam, amikor egy súlyos betegséggel tíz napra kórházba kerültem. Különleges időszak volt ez, amit sikerült nagyon pozitívan megélnem. Rengeteg gondolkodásra adott lehetőséget. Olyan volt, mintha Isten karjai emeltek volna fel, és vittek volna el egy csendes kertbe, hogy elmélkedjek az életemről.

Általában a munka tölti ki az időmet, így a lassítás és a túlélésre való koncentrálás új élmény volt számomra. Minden bizonnyal az egészségem is új perspektívába került. Elhatároztam, hogy miután jobban leszek, egy egészségesebb életmód érdekében megpróbálok együttműködni a testemmel. Fél lábbal élet és a halál között, ráébrettem, hogy egy dolog számít igazán – Istent és másokat szeretni. Persze, ezt már korábban is tudtam, de nagy különbséget jelent amikor nem csupán tudunk valamit, hanem valóban életünk részévé tesszük azt.

A gyermekeimet és unokáimat is egy hálás életszemléletre próbáltam nevelni. Vacsora közben gyakran játszottam velük egy kis játékot, amit úgy hívok: “rózsák és tövisek”. Az asztal körül mindenki beszámolt az aznapi eseményekből egy jó dologról, a “rózsákhoz” kötődően, és egy nehéz, kellemetlen vagy kihívást jelentő élményről, a “tövishez” kapcsolódóan. Egy játék mindig sokkal izgalmasabbá teszi a beszélgetést, mintha csak megkérdeznénk, “Milyen volt a napod?”, amira legtöbbször csak egy egyszavas válasz érkezik – “okés” vagy “jó”.

Természetesen, hálásnak lenni nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a problémáinkról. Dávid király is így kiáltott Istenhez: “Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!” 1 De ugyanezt a zsoltárt Dávid aztán pozitívan fejezi be: “Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik Őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá. “2


  1. Zsoltárok könyve 22:1 RUF
  2. Zsoltárok könyve 22:24,26-27 RUF