A forró, száraz évszak közepén jártunk. Egy hónapja nem esett, a termés folyamatosan pusztult, a tehenek már nem adtak tejet, a patakok kiszáradtak, mi gazdák pedig azonnali eső hiányában a csőddel néztünk farkasszemet.
A konyhában voltam éppen, amikor megpillantottam hatéves fiamat, Billy-t, amint kimért, de határozott léptekkel elindult az erdő irányába. Csak a hátát láthattam. Néhány perccel később már elő is bukkant és futott vissza a ház felé.
Folytattam a szendvicsgyártást, de pár perccel később ismét észrevettem, amint az erdő felé halad, senki máshoz sem hasonlítható, hatévesen határozott léptekkel. Az erdő felé tett séta, majd a házhoz való visszafutás még jó párszor megismétlődött, míg végül nem bírtam tovább. Billy után lopóztam, vigyázva, nehogy észrevegyen.
Követtem az erdőbe. Ágak csaptak az arcába, tövisek bökdösték, de nem is próbálta kerülni őket. Ekkor a leghihetetlenebb látvány tárult elém. Néhány hatalmas szarvas állt az erdőben, de a fiam megtorpanás nélkül közeledett feléjük. Majdnem felkiáltottam, hogy fusson onnan, mert az egyik hatalmas agancsokkal büszkélkedő hím nagyon közel került hozzá. A szarvasbika azonban nem mutatott egy csepp agressziót sem. Meg sem moccant miközben Billy letérdelt. Akkor vettem észre, hogy az avaron egy csöpp gida feküdt, egyértelműen a kiszáradás és kimerültség miatt szenvedve, miközben nagy erőfeszítések árán próbálta a fiam kezéből kilefetyelni a vizet, amit Billy a markában vitt odáig.
Amikor a víz elfogyott Billy felpattant, nekem pedig éppen annyi időm maradt, hogy egy fa mögé ugorjak. Követtem a csapig, amit korábban már elzártunk a vízhiány miatt. Billy elfordította a kart, hogy összegyűjtse a lassan érkező cseppeket. Eszembe jutott, hogy mennyire leszidtam egy héttel korábban, mert a slaggal játszott és elmagyaráztam neki, miért kell takarékoskodni a vízzel. Megértettem, hogy miért nem kért segítséget.
A csövekben pangó víz már szinte teljesen elfogyott, így sok időbe telt míg a rögtönzött „edény” megtelt. Amikor felállt, hogy ismét visszatérjen az erdőbe, már előtte álltam.
Szeme azonnal könnybe lábadt miközben szabadkozott: „Nem pazarolok!”
Gombóccal a torkomban egy vízzel teli bögrét nyomtam a kezébe és együtt indultunk vissza a szarvasokhoz. Hagytam, hogy egyedül itassa meg a gidát és büszkén figyeltem, ahogy próbálja megmenteni az életét.
Könnyeim már a földre cseppentek ahol más cseppek csatlakoztak hozzá. Felnéztem és egy sötét, borongós égboltot láttam. Éppenhogy csak visszaértünk a házhoz mire az égszakadás megindult.
Biztos vannak, akik szerint ez merő véletlen volt csupán, hiszen előbb-utóbb úgyis esett volna. Ezzel nem tudok vitatkozni. Csak annyit mondhatok, hogy az akkor érkező eső megmentette a farmunkat, ahogy a fiam megmentette egy őzgida életét.