Néhány hónappal a harmadik gyermekünk születése után azon kaptam magam, hogy nem találom a kiutat a szülés utáni lelki gödörből. A napi rutinom eggyé vált a házimunkák és határidők végeláthatatlan sorával, úgy éreztem, mindez nem vezet sehová, miközben a kisfiam is folyamatos gondoskodást igényelt. Az elmém megállás nélkül fáradt volt, a szívemet pedig mitha súlyok nyomták volna. Nem tudtam beazonosítani, mi okozta ezt a rosszullétet.
A férjem, mindeközben egy kimondottan motivált fázisba került. Korán kelt, tanult és dolgozott, mindig kereste a módját, hogy a lehető legjobban kitöltse a napjait. Mivel a saját életemből mindezek hiányoztak, úgy tűnt egyre inkább eltávolodom tőle. Bizonyos értelemben féltékeny voltam arra a lendületre, amit képes volt fentartani, és dühös voltam magamra, amiért nem tudtam olyan gyorsan kilábalni ebből a hullámvölgyből, ahogy szerettem volna.
Végül összeszedtem a bátorságom, hogy beszéljek párommal és megosszam vele a nehézségeimet. Gondoltam, talán segíthet, ha megérti, hova lett az életkedvem. Türelmesen végighallgatott, és csak annyit mondott, bár nem értette mi a baj, tudta, hogy csak időt kell adnia nekem, hogy megbirkózzak azzal, amivel szembenézek. Annak ellenére, hogy nem tapasztaltam azonnali fellendülést, megkönnyebbültem, hogy képes voltam szavakba önteni az érzéseimet.
Még azon a héten egy üzleti út miatt a férjem több napra elutazott a városból. Ez volt az első alkalom a harmadik gyermekünk születése óta, hogy távol volt otthonról. Szinte újjászületésként éltem meg, amit abban a néhány napban tapasztaltam, és meglepően igaznak bizonyult számomra a mondás, miszerint „a távollét meglágyítja a szívet”. Ahelyett, hogy egyre távolabb kerültünk volna egymástól, sokkal több szeretetet és csodálatot éreztem iránta. Sokkal tisztábbá vált, hogy pontosan hol a helye a világomban – férjként, gyermekeink apjaként és barátként.
Remélem, képes leszek mindig emlékezni rá, hogy hálás legyek életem áldásaiért – a férjemért, a gyermekeimért, a szeretetért és a boldogságért, ami beragyogja a világomat – még azokon a napokon is, amikor a dolgok szürkének és komornak tűnnek. Amikor nem felejtkezem el és megbecsülöm azt a rengeteg szeretetet, ami betölti a hétköznapjaimat, a lelkem szárnyal. Valóban hihetetlenül áldott vagyok.