A madarakat hallgattam, ahogy csendben ültem és egy csésze teát iszogattam. Éreztem a napsugarakat az arcomon, és tökéletes béke járta át a lelkem. Gondolataimban nem adtam teret a múlt eseményeinek, és nem engedtem, hogy a különböző teendőimen, vagy a következő feladataimon agyaljak. Nem éreztem bűntudatot. Nem aggódtam. Még csak nem is próbáltam erősen lekapcsolni az elmémet. Csak magamba szívtam a pillanatot, és élveztem Isten jelenlétét. Azon tünődtem, hogy mennyi időt töltök a múltban vagy a jövőben, és milyen ritka, amikor teljesen átadom magam a jelen pillanatának.
Mindig lelkiismeret-furdalással és aggodalommal tölti meg az életemet, amikor beleragadok az analizáló gondolatokba, mert akadályoznak abban, hogy megbecsüljem azt, ami éppen körülöttem történik. Ha a jelenre koncentrálok, észreveszem a borsmentateám csodálatos illatát és a harmatos füvet a székem alatt. Hallom az eső után daloló madarak dicső énekét, nyugalom és békésség járja át a lelkem, és szeretek élni.
A pihenésre szánt időmben azonban, még mindig túl sokszor elaprózom az energiámat – pl. pasziánszot játszok a telefonomon, miközben filmet nézek vagy podcast felvételt hallgatok, vezetés közben a rádiót hallgatom. Mindenféle csekély dolog foglalkoztat, ami felemészti az időmet, és emiatt nem veszem észre a körülöttem lévő szépséget. Elmulasztom azt a fajta nyugalmat, amit abból nyernék, ha hagynám, hogy a dolgok kibontakozzanak az életemben, és úgy fogadnám őket, ahogy jönnek.Észre se vettem, hogy az imaidőmet is a legtöbbször úgy kezeltem, mintha bevásárolnék: a szükségleteimet felírtam egy listára, amivel Isten elé mentem, felsoroltam neki a leírtakat, megtöltöttem a kosaramat, és már szaladtam is haza. Ma azonban új elhatározásra jutottam. Mostantól tudatosan arra igyekszem, hogy naponta megszakítás nélküli időt töltsek azzal, hogy örömet találjak az Ő jelenlétében.