“Nem kell az a cipő!” – Nyafogtam. – “Én azt akarom!” – Egy másik párra mutattam, ami a tapasztalatlan hatéves elmémnek sokkal jobbnak tűnt, mint amelyikért az az őszintétlenül vigyorgó eladó, édesanyám egyetértésével lelkesedett.

“De Koos” – könyörgött anyám – „neked lúdtalpad van. Megfelelő alátámasztású cipőre van szükséged.”

De engem nem győzött meg. Számomra minden láb laposnak tűnt. A cipő, amit venni akart, úgy nézett ki, mint amit a hegymászók viselnék, akik épp a Mount Everestre indulnak. Míg amelyik nekem tetszett, élénkpiros cipőfűzővel és ezüst csattal volt ellátva.

Anya felsóhajtott, és az eladó arcáról eltűnt a mosoly, mert a cipő, amit akartam, lényegesen olcsóbb volt.

” Nem lesz jó ez a cipő” – próbálkozott újra anya. – “A hosszabb sétákon fájni fog a lábad, és akkor majd sírhatsz.”

Én azonban elég akaratos és önző gyerek voltam, és édesanyám egyedül nevelt minket a bátyámmal. Általában mindig beadta a derekát, ahogy ezúttal is. Büszkén viseltem a fényes új cipőmet, ahogy kisétáltunk a boltból, miközben az utcán egy csapat idősebb hölgy is megcsodált – “Ó, milyen édes!”

Másnap este aztán lerobbant az autónk. Akkoriban Hollandiában nem volt túl sok autó az utakon, és főleg nem volt 24 órás vontatószolgálat. Egyetlen dolgot tehettünk, éjszakára ott hagytuk az autót és gyalog mentünk haza hét kilométerre.

Gyűlöltem ezt a sétát! Utáltam a csillogó új cipőmet a piros cipőfűzővel! Frusztráltak a véres hólyagok a lábujjaimon, és egész úton hazafelé panaszkodtam!

Végül aztán megkaptam azt a strapabíró bőrcipőt, amire végig szükségem lett volna. Örültem neki, és bár közel sem nézett ki olyan csinosnak, sokkal jobb volt a lábamnak.

Ez a történet egy fontos tanulságra emlékeztetett. Hányszor próbáljuk magunkat szépnek feltüntetni. Olyan cipőben akarunk járni, amiről azt hisszük, hogy mások is szépnek látják, miközben Isten tudja, hogy talán valami másra lenne szükségünk, valami olyasmire, ami valójában a javunkat is szolgálja.

Hányszor fordult már elő, hogy a kereszténységem az időjárással együtt változott. A vallásosság kifényezett cipőjét viseltem, bátran hirdettem a kegyelem erényeit és elítéltem a bűnt egészen addig, míg aztán eljöttek a próbatételek, és már nem mindig tudtam “lépést tartani” azzal, amit prédikáltam. Még mindig tanulom, hogy bízzak, és elfogadjam az Isten adta cipőt, és kegyes mosollyal viseljem azt. Végül is, az Atya tudja a legjobban.