Évekkel ezelőtt, egy nagy építkezési vállalatnál találkoztam előszőr Natáliával, ahol könyvelőként dolgozott. Egyik kollégája megmutatta neki az Activated magazint, és most szeretett volna előfizetni rá. Egy vasárnapi iskola vezetője volt, és elmesélte, hogyan indította el.

Azelőtt az értetlensége határozta meg az Istennel való kapcsolatát. Egyrészről tudta, hogy rengeteg mindent kapott Tőle, volt egy gondoskodó férje, jó munkája, gyönyörű lakása, rengeteg barátja. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy folyamatosan imádkozott, úgy tűnt, hogy nem kapta meg a számára legfontosabb dolgot.

Akkor már több, mint hét éve házasok voltak a férjével, gyerekeket szerettek volna, de ezt minden próbálkozás és orvosi kezelés ellenére sem sikerült megvalósítani. A legmeghökkentőbb az volt, hogy az orvosok nem találtak semmilyen logikus magyarázatot.

Minden este, munka után egy csöndes otthon várta őket, és úgy érezték valami hiányzik. Natália imát kért minden olyan imacsoportban, amit csak ismert, míg a férjével átbeszélték az örökbefogadás lehetőségét is, bár nem döntöttek afelől, hogy milyen ügynökséghez forduljanak és mikor.

Egyik reggel, Natali épp munkába készülődött, miközben a szekrénye előtt állva imádkozott az előtte lévő napról. Rengeteg kihívással nézett szembe, és annyira a stress uralta a gondolatait, hogy hamarosan már az egész élete felől aggódott. Szorongás kerítette hatalmába, ahogy azon töprengett, vajon a helyes utat választották-e, és döntéseik eredményeképpen, hogyan fog alakulni a jövőjük.

Ennek a zűrzavarnak a közepén egyszer csak meghallotta, hogy Isten csendesen beszél a szívéhez. Azt kérdezte tőle, hajlandó lenne-e félretenni az előtte álló problémákat, hogy figyelmét mások megsegítésére fordítsa.

Miközben ezen agyalt, elhúzta a függönyt, hogy kinézzen a második emeleti ablakán. Nem messze, néhány rendezetlen sorú, bádogból és kartonból rögtönzött menedékházat látott. Körülbelül egy tucatnyi, rongyos ruhába öltözött gyerek játszott odakint. Némelyik egy ócska focilabdát rúgdosott, mások a földön ültek és beszélgettek, míg a többiek üres műanyag palackokkal játszottak a porban. Egyik gyereknek sem volt cipő a lábán, és Natalie tudta, hogy valószínűleg keveseknek volt lehetőségük jelentős ideig iskolába járni, ami azt jelentette, hogy többségük részben vagy teljesen írástudatlan marad.

Ekkor kapta az ötletet. Még aznap, munka után átöltözött, és lesétált oda, ahol a gyerekek voltak. Elhívta őket, hogy játsszanak együtt. A következő vasárnap egy táblával tért vissza, elmesélt nekik egy bibliai történetet, amit közben a táblán illusztrált.  Ezt követően minden vasárnap délután új játékot hozott magával, és kitalált valami új tevékenységet, történetet. Megtanította őket olvasni, énekelni, és elmagyarázta az alapvető higiéniai elveket. Alkalmanként ételt, ruhát adott nekik, vagy bármi olyan dolgot, amire épp szükségük volt.

Néhány hónap múlva, hirtelen nagyon rosszul let, hányingere támadt. Nos, végre terhes volt! A kilenc hónap alatt tovább folytatta a vasárnapi foglalkozásokat a gyerekekkel. Idővel, az émelyítő érzések alábbhagytak, és végül megszülte a kisfiát. A férjével mindketten nagyon boldogok voltak!

Mára már a fia is elég idős ahhoz, hogy segítsen a vasárnapi iskolában. Előkészíti a tananyagot, az eszközöket, programokat szervez, becsatlakozik a játékokba. Natalie egy összejövetelükön megosztotta történetét a szülőkkel, és arra buzdította az anyákat, hogy vállaljanak aktív részt a gyerekekkel a közösségükben.

Néha úgy tűnik, az élet sokáig megvárakoztat, mielőtt beteljesülnének szívünk vágyai. Isten idönként megengedi a késlekedést, hogy közelebb kerüljünk Hozzá. De amikor első helyre helyezzük Őt és a szolgálatát, bízhatunk benne, hogy jó célokat valósít meg az életünkben az általa legjobbnak ítélt időben és módon.