Hatéves voltam, amikor az új évre a hegyekbe akartam költözni. Karácsony alkalmával, a családommal meglátogattuk a hegyekben élő rokonokat, és akkor tapasztaltam meg először a hófedte táj varázsát.
Annyira a hatása alá kerültem, hogy egészen januárig teljes szívemmel azért imádkoztam, hogy költözzünk oda. Eleinte biztos voltam benne, hogy erre hamarosan sor kerül, de miután eltelt a február, aztán a március is, nyilvánvalóvá vált, hogy költözésről még csak szó sem volt. Végül túlléptem a gyermeki álmaimon, de a kérdés még sokáig ott motoszkált a fejemben – “Miért nem válaszolt Isten az imámra?”
Azóta már tudom, hogy Isten mindig válaszol, de nem mindig azonnal, vagy nem mindig úgy, ahogyan mi szeretnénk vagy várjuk Tőle. Néha azt mondja, hogy “igen”, néha azt mondja, hogy “nem”, és néha azt, hogy “várj”.
Gyerekként, meg voltunk győződve, hogy a boldogság kulcsa, hogy megkaphassuk, ami épp megtetszett egy boltban, vagy az osztálytársunknál, és imádkoztunk, hogy Isten adja meg nekünk. Sokan felnőttként is így gondolkodnak. Úgy tesznek, mintha Isten a Mikulás lenne, aki kipipálja a kívánságlistánkon szereplő dolgokat.
Isten, azonban, nem mindig úgy válaszol, ahogyan azt szeretnénk, vagy elvárnánk Tőle, főleg amikor tudja, hogy a kérésünk nem válna a javunkra, sem nekünk, sem másoknak. Előfordul, hogy ilyenkor nem tetszik, amit tesz. Gyakran azt gondoljuk, pontosan tudjuk, mit szeretnénk. Saját terveink szerint konkrét dolgokat kérünk Istentől. Amikor azonban Ő tudja, hogy elképzeléseink nem vezetnének a legjobb eredményhez, akkor a szeretete miatt, bölcsen visszatartja válaszát.
Szóval, mi is történt az én esetemben ama bizonyos gyermekkori ima alkalmával? Bár kérésem akkor nem vált valóra, azóta rengeteg havas telet élvezhettem már különböző országokban. Az én esetemben bebizonyosodott, hogy Isten válaszolt. Azt mondta– “Rendben! De majd az én időmben!“