Gyerekként a hit áthatotta életemet. Sohasem kételkedtem annak a szerető Istennek a létezésében, akit érdekel az én sorsom, aki válaszol imáimra és segít mindennapjaimban. Egyszerre tanultam meg beszélni és imádkozni. Jézusról szóló dalokat énekeltem, méghozzá nagy örömmel. Jézus igazán jelen volt az életemben. Nagyapám testvéreinek halála például nem gyászt, hanem ünneplést jelentett, hiszen arról emlékeztünk meg, hogy ők már egy jobb világban vannak.
Kamasz koromban azonban elkezdtem megkérdőjelezni a hitnek gyerek fejjel megtanult alapelveit. Azt gondoltam, hogy szüleimnek Istenbe és a Bibliába vetett hite túlságosan esendő és igen rövid idő alatt hívőből először kétkedővé, majd agnosztikussá váltam. A világban körülöttem lévő dolgok többé nem voltak összeegyeztethetők a gyerekként megtanult egyszerű hittel. Amikor nagy hévvel előadtam új elképzeléseimet a hitemről, szüleim mosolyogva mondták, hogy szívesen meghallgatnak, de a véleményem soha nem fogja eltéríteni őket attól, amiről tudják, hogy igaz.
Lelki keresésem egybeesett egy komoly költözéssel. Egy kisvárosból a Massachusetts-i Bostonba költöztem. Az egyik szünet alkalmával úgy döntöttem, hogy vonattal utazok haza. Telefonon lefoglaltam a jegyem és biztos voltam benne, hogy gond nélkül eltalálok metróval a South Station pályaudvarhoz.
Hosszú metrózás után a „T“ alagútjaiban (így hívják a helyiek a bostoni metrót), leszálltam annál a megállónál, ami a térképem szerint az állomáshoz legközelebb volt. A hosszú lépcsősor megmászása után az utcaszintre érve elvakított a napfény. Tudtam, hogy az állomásnak ott kellett lennie valahol, de akármerre néztem, nem láttam sehol. Egy hatalmas árkád árnyékába húzódtam a nap elől, de az állomást továbbra se találtam. Folyton az órámat néztem, azon aggódva, hogy lekésem a vonatom. Megkérdeztem egy járókelőt, de ő csak furcsán nézett rám és továbbment.
Végül átmentem az utca túloldalára. Már épp kezdtem kiborulni, amikor visszapillantottam a helyre, ahonnan jöttem. Körülbelül három méter magasságban, hatalmas betűkkel a „South Station“ szavakat pillantottam meg. Az állomás hatalmas bejárata pontosan ott volt, ahol a metróból feljöttem. A hatalmas árkád volt az, ami alá behúzódtam, hogy a szemem megszokja a napfényt. Olyan nagy volt, hogy korábbi perspektívámból nem voltam képes felismerni. Csak akkor láttam meg, hogy pont ott voltam, ahol lennem kellett, amikor kicsit hátrébb álltam.
Röviddel a tapasztalat után kezdtem rájönni, hogy sok tekintetben különböztem nem hívő barátaimtól. Először is egyik kedvelt szokásom volt, hogy az ebédemet egy régi temetőben költsem el, ahol az 1600-as évekből származó sírok is voltak. Egyszer az egyik barátom megjegyezte, hogy nem találom-e furcsának, hogy a temetőbe járok lazítani. „Nem a halált juttatja eszedbe?“ – kérdezte.
Elgondolkoztam a kérdésen, miközben a barátom befejezte a szendvicsemet. „Egyáltalán nem félek,“ válaszoltam. „Úgy gondolom, hogy a halál csupán egy átjáró a következő világba. Kicsit olyan, mint egy újjászületés. Amikor meghalok egy nagyobb és jobb világban találom majd magam.“ Ami megkülönböztetett a barátaimtól, hogy mélyen legbelül még mindig hittem. Még mindig hittem Istenben és Jézusban.
Néhány nappal később írtam a szüleimnek a South Station állomással kapcsolatos tapasztalatról és, hogy ez miként függött össze az agnoszticizmusból a hithez visszavezető utammal. Új nézőpontomból többé nem voltak kételyek bennem a hitemmel kapcsolatban. Megköszöntem szüleimnek, hogy átadták nekem a hitüket, hogy türelmesek és megértőek voltak velem. Mindvégig tudták, hogy csak arra volt szükségem, hogy átmenjek az úton és felnézzek.
Azóta nyolc gyerekem született, és ahogy növekedtek, én is végignéztem, ahogy némelyikük megküzdött kételyeivel és hátralépett. Próbáltam szüleim megértő példáját követni és közben elképzeltem, ahogy a gyerekeim a South Station árkádja alatt állnak, miközben éppen azt keresik. Imádkozom értük, hiszen tudom, hogy az állomás ott van, akár elhiszik, akár nem és imádkozom, hogy idővel felnézzenek és észrevegyék, hogy pont ott állnak.
Mindannyiunkkal előfordul, hogy elveszettnek érezzük magunkat, és nem találjuk Istent. Keressük a hitet és az élet értelmét, majd rájövünk, hogy mindvégig ott volt előttünk és nagyobb volt, mint maga az élet. A South Station-höz hasonlóan éppen előtte állunk. Nem kell mást tennünk, mint helyet változtatni és az új szemszögből szemlélve rájönni, hogy pont ott vagyunk, ahol lennünk kell.