Egy hétfő reggel, körülbelül egy órával a munka kezdete után megnéztem az e-mailjeimet. Egy személyes üzenet tárgy megnevezése annyi volt, “Szomorú”. Kíváncsian nyitottam meg. A tárgynév azonban messze nem fejezte ki a levél szomorú hírét, miszerint barátunk, Roy, előző nap hirtelen meghalt. Vasárnap délután kerékpározni ment a feleségével, és egy cserbenhagyásos baleset áldozata lett. A szavak összefolytak a szemem előtt, és olyan voltam a nap hátralévő részében, mint aki csak a ködbe bámul.

Aznap este vacsora után hosszasan ücsörögtünk az asztalnál férjemmel, Dáviddal. “Azt hiszem, Roy semmit nem bánt meg” – mondtam neki, megszakítva a hosszú csendet. – “Teljességgel élte az életét, céltudatosan és szenvedélyesen.” Sok évig ugyanabba a templomba jártunk, mielőtt Roy és családja elköltöztek egy kisvárosba. Azóta csak ritkán láttuk őket, de bármikor hozott össze minket a sors, mindig ugyanonnan folytattuk, ahol abbahagytuk.

A templom, ahová Roy járt, háromszáz fős gyülekezetet számlált, de csütörtök késő délután legalább ezer ember gyűlt össze, hogy Roy életére emlékezzenek. Daviddal kint ültünk több száz másik emberrel együtt, és egy kivetítőn néztük a szertartást. Fiai – két tizenéves és egy húszas évei elején járó – szerető, vidám, odaadó apáról beszéltek, miközben felolvasták a búcsúlevelüket. Legjobb barátja egy olyan emberre emlékezett, akinek nem voltak felszínes kapcsolatai. “Ha öt percig beszélgettél Royjal, úgy gondoltál rá, mint a legjobb barátodra” – mondta, és a jelenlévők puszta száma megerősítette szavait.

Búcsúzó gondolatok jelentek meg a kivetítőn a munkatársaktól, különböző lelkipásztoraitól a szomszédságban élő barátaitól, melyek egységesen mind egy keményen dolgozó, vidám, hiteles embert írtak le, aki pontosan tudta hol a határ alázat és hatalom, egyszerűség és bölcsesség, igazság és szeretet között. Hihetetlen figyelemmel és teljes odaadással fordult másokhoz, mentorált, csapatokat vezetett, miközben elképzeléseivel inspirálta az embereket. Akár egy templomépítési kezdeményezésről volt szó, vagy a fia jégkorongcsapatát szerették volna életben tartani, vagy a gyerekek táboroztatásáért szerveztek adománygyűjtő projektet, azzal a töretlen bizalommal irányította a résztvevőket, hogy minden lehetséges.

Roy özvegye fáradhatatlanul szivélyes maradt miközben a több száz gyászoló részvétét fogadta a szertartás előtt és után. “Roy kulcsfontosságú volt a férjem számára, amikor munkanélkül épp döntések előtt állt” – mondtam neki bizonytalanul. “A bátorítása, abban a nehéz időszakban, meghatározó volt.”

A programfüzetben Timóteusnak írt II. levél 4:6-7 szavai voltak olvashatók: “Életem a befejezéséhez közeledik, és hamarosan elköltözöm innen. Életem az Isten oltárára kerül, mint ahogy az italáldozatot kiöntik. Végigküzdöttem a szép harcot, végigfutottam a versenypályán, a hitet mindvégig megőriztem.” 1 Prédikációjában a lelkész párhuzamot vont Pál apostol és Roy versenyefutása között. “Roy megbánás nélkül élt” – mondta. Szavai azokat a gondolatokat visszhangozták, amelyek kétségkívül legtöbbünkben felmerültek a temetés előtti napokban. Azt hiszem, mindannyian éreztük, hogy valamilyen módon ki kell lépnünk, hogy betöltsük a Roy által hagyott űrt, hogy felpörgessük magunkat, erőteljesebben fussunk, és céltudatosabban egy teljesebb életet éljünk.

Ahogy azon a vasárnapi délután tekertek kerékpárjaikkal, Roy és felesége elhaladtak a ház mellett, amelyet városba költözésükkor majdnem megvettek. Az asszony haladt elől, és hátranézve azt kérdezte: “Nem gondolod, hogy mégis ezt a házat kellett volna választanunk?”.

Nem gondolta, hogy csupán percekkel később hallani fogja az ütközést, és látja majd, ahogy férje a levegőbe repül míg a teherautó lassítás nélkül tovább robog. Nem gondolta, hogy miután odarohan hozzá azonnal látni fogja, hogy a férfi már nincs többé. Most, ebben a pillanatban, még együtt élvezték a gyönyörű napsütést és utolsó szavaival Roy még válaszolt “Nem. Szeretem az otthonunkat. Egyáltalán semmit nem bánok.”

  1. Timóteusnak írt II. levél 4:6-7 EFO