Gyerekkoromban ki nem álhattam a karácsony utáni napokat. Miután megkaptam az összes ajándékomat nem volt mit várnom. A problémám, valahol a hálátlanságból fakadt. Gyakran gondoltam, hogy valami jobbat kellett volna kapnom, vagy hogy valamit elmulasztottam.
Felnőttként hasonló beteljesületlen érzésekkel küzdöttem karácsony után, de megtanultam, hogy a depresszió ellen a legjobb, ha elfoglalom magam. A karácsony előtti időszakot annyira zsúfolttá teszi a készülődés – az ajándékvásárlás, a menütervezés, a takarítás, hogy minden a helyén legyen a nagy napra – hogy nincs időm magammal foglalkozni. Az emberek számítanak rám, és erősnek, összeszedettnek kell lennem. Mindenki más számára biztosítanom kell, hogy jól érezzék magukat.
A karácsony utáni első csendes napokban, azonban már nehezen tudom fenntartani ezt a pozitív hangulatot. Bár a karácsonyi ajándékok miatti gyermeki hálátlanságból, már kinőttem, azt hiszem, ez inkább arról szó, hogy nem szánok időt arra, hogy a saját szívemre, és magamra is figyeljek. Miután annyi energiát öntöttem másokba, utolér a kimerültség.
A karácsony emlékeztet a fiatalságomra, azokra az emberekre, akiket szerettem, az édes emlékekre, és néhány keserédes pillanatra is, mint amikor eszembe jutnak azok, akiket elvesztettem. Az a rengeteg karácsony, amíg az emlékek szárnyán repülök. A temérdek ajándék, a család, a szeretteink, és mindazok emléke, akik ma is velünk vannak, és akik már nem.
Amikor aztán elpakolom a karácsonyi díszeket a következő évre, megérint az új év izgalma. Listákat írok. Tervezgetem a jövőt. Kitakarítom a szekrényeket, a szekrényfülkéket és a számítógépem asztalát. Letörölgetem a dolgaimat, ami általában megtisztítja az elmémet is, és felkészít arra, ami előttem áll. Hálával tudok nézni még arra is amit elvesztettem, amit megélhettem, hogy szerettem. Hálát adok Istennek minden előttem álló változásért, és a karácsony utáni szomorúságom újévi várakozássá alakul.