Zsúfolt nagyvárosunk egyik mindenki által rettegett dugójában rekedtem. Az autók, kamionok és buszok végnélküli sora csigalassúsággal araszolt előre, miközben a gyalogosok, motorosok és biciklisták úgy ahogy tudtak haladni a sávok között. A levegő a szokásosnál is nehezebb volt a sok kipufogófüst miatt, a gyomrom pedig egyre jobban felkavarodott. Összeszorított ajkakkal néztem a burkolat nélküli járdákat, amik még mindig őrizték a legutóbbi eső sárnyomait, miközben a használtcikkeket, zöldséget és gyümölcsöt kínáló árusok között észrevettem egy nem több mint hét éves rokkant kisfiút, amint kéregetett.
A mellettem lévő sáv volt a legközelebb a járdához, ahol egy rongyos férfi egy kordét húzott maga után. Arca piszkos volt és verejtékes, izmai kidagadtak az erőlködéstől, miközben megpróbálta egyenesben tartani a megrakott tákolmányt.
Ebben a pillanatban a férfi és a kisfiú tekintete találkozott. A férfi megáll, belenyúlt a zsebébe, majd az előhúzott pénzérmét a kisfiú kinyújtott kezébe tette. A kisfiú elmosolyodott. „Köszönöm, Uram!“ – mondta boldogan. „Isten áldja!“
Az esetről eszembe jutott, hogy Jézus is mindig megsegítette az elesetteket és a betegeket. Aznap este imádkoztam, hogy legyen erőm Isten kezévé válni és segítsek a rászorulókon és készen álljak „akár alkalmas az idő rá, akár nem“, 1 hogy Jézust képviseljem mások előtt.
Nem sokkal ezután lehetőségem támadt, hogy imámat gyakorlatba fektessem. Amikor a lányom a szülészeten feküdt, hogy életet adjon harmadik gyerekének, a mellette fekvő nő, akit csupán egy függöny választott el tőlünk, nagyon szevedett és nehezen tudott megbírkózni a fájásokkal.
Nem ismertem, de úgy éreztem, hogy muszáj megkérdeznem, hogy miként segíthetnék neki. Mivel sok szülésnél segédkeztem már dúlaként, felajánlottam, hogy megtanítom egy légzéstechnikára. Kapva kapott a lehetőségen és hamarosan sokkal jobban ment minden. A fájások között pedig lazítani is tudott. „Maga egy angyal,“ pihegte egy különösen erős fájás után.
„Nem vagyok angyal,“ feleltem, „de megpróbálom követni, amit Isten mutat nekem.“
- 2. Timóteus 4:2↑