“Miután [a pásztorok meghallották az angyali hírt Krisztus születéséről] elmentek sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte, és szívében forgatta.” 1
Mindenki ámulattal hallgatta a pásztorok történetét a hegyoldalban éneklő angyalokról, a mondanivalójukról, és hogyan mutatták meg az utat a názáreti házaspár újszülött gyermekéhez a jászolban.
Mária közben csendesen pihent, a kis Jézus békés arcát szemlélte, s az elmúlt kilenc hónap eseményein merengett. Minden egyes emléket féltve őrzött szívében, újra és újra felidézve azokat. A rengeteg esemény, melyek minden részlete gyönyörű szinkront alkotva, végül egyetlen csúcspontban találkoztak – megérkezett a Messiás, a Megváltó – aki most a jászolban feküdt. Visszapörgette emlékeit az angyali látogatás pillanataihoz, visszagondolt József álmára, vagy amikor unokatestvére, Erzsébet fogadta őt, és felidézte a terhesség utolsó pillanatait a nehéz úton Betlehembe. Teljesen kimerült volt, és amikor szállást sem találtak úgy tűnt, minden balul végződik. Végül a legszokatlanabb körülmények között hozta világra a kisdedet, és talán felvetődött benne a kérdés, hogy vajon emlékszik-e Isten a gyermekkel kapcsolatos ígéreteire.
Aztán meghallotta a pásztorok elbeszélését a mennyei kórusról és az isteni útbaigazításról, és bizonyosan nem kételkedett tovább. Tudta, hogy az egész mennyország örvendezett! Mária kincsként dédelgette emlékeit, újra és újra elmerengve a történteken.
Mitől annyira meglepő az első karácsony története? Melyik részlet a legdrágább kincs számomra a Megváltóm születéséről szóló beszámolókból? Nos, Máriához hasonlóan, gyakran eltűnődőm azon, ahogy Isten Lelke egyetlen részletet sem hagyott figyelmen kívül, a természetfelettitől a legjelentéktelenebbekig – legyen szó akár emberekről, helyekről, időpontokról. Isten örömét leli abban, hogy minél sokrétűbb szinteken működjön.
A saját életemben is látom, hogyan fonódtak össze az események különböző drága emberek életének szálaival – hogyan bontakoztak ki külön-külön életünk részletei, hogy a legnagyszerűbb pillanatban találkozzunk. Elképesztő, amikor a saját történetem szövevényébe szőve új szálakat fedezhetek fel. Minden egyes emlék egy kincs, amin gyakran elmélkedem, és a részleteket, mint Mária, “forgatom” a szívemben.
- Lukács 2:16-19 RUF, kiemelés hozzáadva↑