Mostanában többször is megcsapott a halál szele. Apósom alig egy hónappal 99. születésnapja előtt hunyt el. A feleségemmel az elmúlt öt hónapban vele és sógorommal éltünk. Fantasztikus öregember volt, aki 100 évig akart élni, de a teste nem bírta már.
Ma pedig megtudtam, hogy az egyik unokatestvérem halt meg. Nem voltunk túlságosan közel egymáshoz, de a hír kapcsán mégis muszáj volt megállnom és reflektálnom a tényen, hogy valaki, akit jól ismertem már nincs közöttünk. Furcsa, idegen érzés. Néhány hang távozott a világból. Egyéni hangok, akiknek nincs párja. Az élet megváltozott. A világ, legalábbis az én világom, soha nem lesz ugyanaz többé.
A Biblia nem sokat beszél arról, hogy mi lesz azokkal, akik távoznak. Jézus a Paradicsomnak nevezett helyre távozott halála után. [Lásd: Lukács 23:43] Azt is tudjuk, hogy meglátogatta a börtönben lévő lelkeket, [Lásd: I. Péter 3:19], de ez nem jelenti azt, hogy a Paradicsom és ez a bizonyos börtön ugyanaz a hely lenne. Pál azt mondta, hogy ismert egy embert – sokak szerint saját magára utalva – aki meglátogatta a Paradicsomot, amit harmadik mennyországnak nevezett, egy olyan hihetetlen és mély tapasztalat során, hogy még maga sem tudta, hogy fizikai vagy lelki tapasztalat történt-e. [Lásd: II. Korinthus 12:2-4] Egyik példázatában Jézus egy Lázár nevű szegény emberről beszél, akit felvittek Ábrahám kebelére. [Lásd: Lukács 16:20-22]
Jézus megígérte, hogy aki hisz Benne örök élete lesz, és ismerve Isten természetét, tudva, hogy a szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság és szelídség az Ő valójának lényege, azt gondolom, biztosra tudhatjuk, hogy az élet után egy csodálatos tapasztalat vár ránk. [Lásd: Galáta 5:22-23]
A fizikai életnek van egy kezdete és egy vége. Természetes módon örülünk egy ember születésekor és szomorkodunk halálakor. Most csend honol a lelkemben, de tudom, hogy ez nem a történet vége.