Amióta csak az eszemet tudom elégedetlen voltam a testemmel.Tizenéves koromban a “gömbölyded” volt a divat, de akkoriban még olyan sovány voltam, mint egy babszem. Mire a “vékony” jött divatba én már jó pár kilót szedtem magamra. Ez így ment éveken keresztül. Úgy tűnt, soha nem lesz olyan alakom, ami megfelelne a reklámozott “ideálnak”. Amikor fiatalabb voltam, érettebbnek akartam látszani; most, hogy idősebb vagyok – nos, azt kívánom, bárcsak fiatalabbnak néznék ki!
Egész életemben lehangoló megjegyzéseket tettem magamnak akárhányszor elmentem a tükör előtt – “A hajam sosem marad a helyén!”. “Ez a ruha borzalmasan áll rajtam.” Valójában nem tűnt fel, hogy a tükörképemmel folytattam egy belső beszélgetést, egyszerűen akárhányszor elhaladtam mellette csak magamba döftem egy képzeletbeli dárdát.
Néhány évvel ezelőtt éppen a tükör előtt siránkoztam a külsőmön, amikor eszembe jutott egy gondolat: Istennek szüksége van a nagymamákra! Rádöbbentem, hogy pontosan úgy festek, ahogy a koromhoz és az életemhez képest kellene. A fiatalok szívesen találkoznak velem és a férjemmel, egy olyan házaspárral, akik már több mint 40 éve boldog házasságban élnek, és akik békében vannak Istennel, önmagukkal és embertársaikkal. Úgy tűnik, a gömbölyű arcunk és a mosolyráncaink a boldogságunkról árulkodnak.
Ideje volt tehát leküzdeni a tükörképemhez fűződő elégedetlenségemet. Elhatároztam, hogy ahelyett, hogy sértegetésekkel dobálóznék, minden alkalommal, amikor elhaladok “önmagam” mellett, bókolok saját magamnak: “Tetszik az ősz hajad!”. “Szép a mosolyod!” “Tetszik a fülbevalód!” Végre képes voltam feloldódni és jókat nevetni! Főleg akkor, amikor megpillantom magam a rongyos kerti ruháimban, és tényleg keresnem kellett egy bókot! De megtörtént az áttörés, és végre megtört egy életen át tartó rossz szokás.
Megtanultam, hogy ahelyett, hogy máshol keresnék követendő példaképet, egyedül Istenre tekintsek, hogy Ő ápolja a lelkemet, a belső énemet, és “Krisztus képmására formálódjak”. 1 Más szóval, hogy “úgy járjak, ahogyan Ő járt”2, és hagyjam, hogy az Ő világossága ragyogjon rajtam keresztül 3.
Amikor ellazulok, mosolygok és nevetek egy jót, akkor az arcomon minden ránc táncra perdül. Boldog vagyok, hogy az a nagymama lehetek, akire Istennek szüksége van, és remélem, hogy terjeszthetek egy kicsit az Ő szeretetéből és fényéből ebben a zavaros világban. Örülök, hogy olyan vagyok amilyen vagyok, amilyennek Ő teremtett.