A kilencedik születésnapomra egy vízfestésről szóló könyvet kaptam. Izgatottan belelapoztam, de nagy csalódásomra a könyv első egynegyede semmi másról nem szólt, csak a színkeverésről, speciális ecsetvonásokról és az árnyékolásról. Tiszta unalom. Nagyot sóhajtva továbblapoztam a következő részhez: ecsetválasztás és papírfajták. Minek ez nekem? Mi ebben az öröm?
Továbblapoztam és a könyv közepe táján egy eperszemeket ábrázoló csendéleten végül megakadt a szemem. A kész mű nagyon ígéretesnek tűnt, a lépésről-lépésre bemutatott műveleteknek köszönhetően pedig nagyon egyszerűnek tűnt a feladat. Ez már érdekelt. Belemártottam az ecsetet a vízbe és nekiláttam.
Az eperszemek kiemeléséhez használt sárga alapozó színek elég könnyen mentek, de amikor a középtónushoz szükséges narancssárgát akartam felvinni, kiderült, hogy a keverékemben túl sok volt víz és túl kevés a festék. Még soha nem kevertem festéket korábban és fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kell rendesen csinálni.
A vékony, rosszminőségű papír, amit használtam nem volt képes magába szívni a legsötétebb tónusokhoz használt sötétvörös festéket és kezdett papírfoszlányokká szakadni a felvitt híg festékmennyiségtől, aminek nem hagytam elég időt megszáradni. A gyönyörű színeim a vérré vált Nílushoz hasonlítottak inkább. [Lásd: II. Mózes 7:14-25]
Hogy mentsem a menthetőt, megpróbáltam felfesteni az eperszemek zöld szárait, de mivel túl nagy ecsetet használtam, a zöld festék beszivárgott a pirosra festett részekbe, egy groteszk, barna pacát eredményezve. Mire összetakarítottam a baleset víz áztatta helyszínét, elhatároztam, hogy soha többé nem nyúlok ecsethez.
Reggelre azonban az esti fogadalom helyét egy új elhatározás váltotta fel: Úgy döntöttem, hogy zsebpénzem egy részét arra szánom, hogy beszerezzem a szükséges kellékeket és időt szakítok a gyakorlásra. Végül mégiscsak sikerült megfestenem azokat a tájképeket és csendéleteket – igen, az epreset is – és rájöttem, hogy az akkor unalmasnak tűnő részek a későbbi siker alapjai voltak.
Sokszor a lehető leggyorsabban és legkönnyebben akarom elérni a céljaimat és kétségbeesek vagy elcsüggedek, ha akadályokkal, hátráltatással vagy nehézségekkel találom szemközt magam. Nem találtam meg a siker csodaszerét, de a „Vörös Nílus” esete mindig emlékeztet rá, hogy soha ne adjam fel, ha az előttem álló munka nehéznek, kényelmetlennek vagy unalmasnak tűnik. Csakis így jeleníthetünk meg eperszemeket a vásznon.