Gyerekkoromban elég szegények voltunk. Alapvető dolgokban nem szenvedtem hiányt, de nem voltam olyan jól eleresztve, hogy ne érezzem elég komolyan, amikor adakoztam.
Tizenhét éves koromban valaki kölcsönkért tőlem. Szüleimtől tanultam, hogy az adakozás jó dolgokat hoz az ember életében, így kiszámoltam, hogy mennyi pénzre volt szükségem ahhoz, hogy haza tudjak utazni és a többi pénzem, úgy hozzávetőleg 500 jent, akkori értéke szerint 7 dollárt, odaadtam. Nehéz volt megválnom minden zsebpénzemtől. Bár nem mondhatom, hogy ennyi vagy annyi pénzhez jutottam, mert odaadtam valakinek 7 dollárt, tudom, hogy az évek során bőven kaptam annyit, hogy szilárddan higgyek „megtérülés elvében“.
Jézus így írta le ezt az elvet: „Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a mellyel ti mértek.“ 1
Nem azt mondja, hogy amennyit adunk, pontosan annyit kapunk vissza, hanem azt, hogy ez határozza meg, hogy mennyit kapunk. Igazából gyakran többet kapunk, mint amennyit adtunk, mint például annak a kisfiúnak az esetében, aki Jézusnak adta az ebédjét. 2 Jelentkezett egy igény: 5000 éhes ember, és jött egy felajánlás: 5 kenyér és két hal. Első hallásra nem tűnik különleges eseménynek, de nézzük meg mit tett Jézus ezután!
A kétéves unokaöcsém szereti megosztani másokkal az ételét. Mindegy, hogy szereti-e, amit éppen eszik vagy sem, szereti, ha megkóstolom, még akkor is, ha a kedvenc csipszéről vagy fagyijáról van szó. Mivel bízik benne, hogy több is van az ételből, nem esik nehezére megosztani másokkal. Felnőttként azonban tudjuk, hogy az étel el tud fogyni és ezért az adakozás nehezebben megy.
Éppen akkor kell emlékeztetnünk magunkat, amikor az utolsó morzsáról van szó, amikor elfogyóban a jóság, az idő vagy az együttérzés, hogy Istennél ezek soha nem fogynak el és Ő nem aggódik.