Hazafelé tartottam Torontóból. Felszálltam a repülőre és leült mellém egy úriember, miközben az iPhone-ján beszélt. Felismertem a dél-afrikai akcentusát, mivel az előző évben jártam ott egy konferencián.
Hamarosan élénk beszélgetésbe elegyedtünk, ami az út végéig kitartott. Andrew-nak rengeteg történetete volt, én pedig leginkább csak hallgattam. Elmondta, hogy több évig kalandos csapatépítéseket szervezett a vadonban. Céges társaságokat, munkatársakat, gyakran vezetőket vitt a dél-afrikai bozótosba olyan élmény kirándulásokra, ami szó szerint a végsőkig feszítette a tűrőképességüket.
Andrew vigyorgott, miközben részletesen mesélt a különböző feladatokról, rejtvényekről és kihívásokról, amelyeket a szabadban állított fel ezeknek az irodai tintászoknak. Az új helyzet, a fizikai és érzelmi próbatétel szószerint megrémísztette, de ugyanakkor át is formálta őket, és új embert faragott belőlük. Olyan dolgokat értettek meg magukról és munkatársaikról, amelyeket korábban másként láttak, vagy amiről nem is tudtak. Hazaérve legtöbbjük úgy tért vissza a munkába, hogy korábbi jelentős problémáik már nem okoztak gondot.
Nagyon izgalmas elképzelésnek hangzott, az egyén személyes tapasztalataira építeni az önismereti és csapatépítő tréninget, miközben az ellenálló képessége próbára van téve. Ugyanakkor vonzóan izgalmasnak tűnt Andrew szerepe is – nem csupán a puszta kaland miatt, hiszen egyrészről elképesztő helyeken dolgozhatott, hanem azért is, hogy lehetősége lehetett végig követni, ahogy kezei alatt emberek ráébrednek bizonyos dolgokra és átalakulnak.
Nem mindennapi alkalom egy olyan emberrel beszélgetni, mint Andrew, aki ilyen érdekes szemszögből tapasztalta meg az emberekkel való együttműködést, és úgy gondoltam, kihasználom a lehetőséget, hogy néhány tippet és tanácsot kérjek tőle.
“A csapatépítéssel töltött éveid során” – kérdeztem – “mit mondanál, mi volt a leggyakoribb probléma, ami ezekben a csapatokban megoldásra várt?”.
“A kommunikáció. A legnagyobb gond szinte minden esetben a kommunikáció volt.”
“Miért? Az emberek, akik együtt dolgoznak, nem beszélgetnek eleget egymással?”
“Bőven beszélnek! De aligha hallgatják meg egymást.”
Ez egy aha-élmény volt számomra. Ismerősen hangzott, hisz tudom, hogy közel sem figyelek másokra annyit, amennyit szeretnék. Bár korábban említettem, hogy a beszélgetésünk során leginkább én hallgattam, ezt pusztán azért tettem, mert érdekeltek Andrew történetei. Más körülmények között ez nem jellemző rám.
Andrew azt is elmondta, hogy a kommunikáció nem tekinthető kommunikációnak egészen addig, amíg az emberek nem értik meg egymást. Legtöbben általában azt gondolják, hogy akkor kommunikálnak, ha kimondják, ami a szivükön van, vagy leírják, amiről úgy érezik, le kell írniuk, arról azonban fogalmuk sincs, hogy a másik megértette-e őket vagy sem. Nagyon gyakran előfordul, hogy a másik személy teljesen másképp értelmezi, amit a kommunikáló mondani akar.
Ahhoz, hogy megbizonyosodj róla, hogy hatékonyan kommunikáltál-e, és megértetted-e, amit a másik mondani próbált, kérdezz vissza és …. – bizony, bizony! – hallgasd meg a másikat!
Nemrég Peter Kreeft “One Thing Needed” (Egy dolog szükséges) című előadását hallgattam, ahol ugyanezt a leckét fejtegette. Bölcsen így fogalmaz – “Nem sok ember képes nagyszerű szónoklatra, de mindannyian lehetünk nagyszerű hallgatók”. Talán, néha túlságosan is szeretnék egy jó előadó lenni, miközben elfelejtem, hogy az esetek többségében az emberek egyszerűen mást akarnak, és másra van szükségük.
Kreeft azt is mondta: “Ritka, de különleges, amikor meghallgatjuk egymást. Mindig történik valami, amikor figyelünk a másikra.” Emlékszem néhány konkrét esetre, amikor valami csodálatosat fedeztem fel azáltal, hogy egyszerűen befogtam a számat és hallgattam. Sajnos viszonylag ritka az ilyen pillanat. Sokkal több is lehetetne.
Nem tudom, mennyire reális célkitűzés egy életre elhatározni, hogy többet fogok figyelni másokra, de jelenleg megpróbálok arra koncentrálni, hogy figyeljek és meghallgassak másokat. Miért korlátoznám magamat a saját elmém gondolataira, amikor különleges betekintést nyerhetek dolgokra mások gondolkodásából – beleértve természetesen a Jóistent is.
Még egy zárógondolat a hallgatás szépségéről: Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor úgy érezzük, nincs sok mindenünk, amiből adhatnánk – valami hasonló időszakot élek meg magam is. Küszködünk, talán még egy kicsit elveszettnek is érezzük magunkat. Szeretnénk segíteni másoknak, de mit mondhatnánk, ami biztosan segítene? Nos, talán vannak olyan helyzetek, amire nem is lehet mondani semmit. Ugyanakkor mindenki szeretné, ha meghallgatnák és megértenék. Amíg hallgató fülekkel szolgálhatok, mindig képes leszek valami értékeset nyújtani. Ez az, amit valószínűleg többre is értékelnek, mint bármit, amit egyébként mondhatnék.