A Királyok könyve más szemmel
(1.Királyok 17:8–16)
“Van valami enni és innivalód?” – kérdezte a szerény idegen. “Gyenge vagyok az éhségtől és fáradt az utazástól. Könyörgöm, segíts!”
Szivemből átéreztem a fájdalmát. Ugyanabban a helyzetben voltam. A mi falunk, Sarepta is éhínséggel kűzdött, mint az a hely is ahonnan ez az ember jött. – Én is gyenge és fáradt voltam. Nekem is szükségem lett volna valakire, hogy megmentsen az éhhaláltól.
Szinte semmim sem volt, ő pedig azt a keveset is el akarta kérni tőlem, amim maradt. Ha csak magamról kellett volna gondoskodnom, habozás nélkül odaadtam volna neki az utolsó falatomat. Én megérdemeltem, hogy Isten hátat fordítson nekem. De a kisfiam? Ő is velem volt – az életem fénye, akit imádtam?
“Gyere! … Persze, gyere be!” – válaszoltam tétován. “Láthatod, nincs mit adjak. Csak annyi lisztem és olajom van, hogy a fiamnak és magamnak egy utolsó ételt készítsek, mielőtt meghalunk. Éppen fát gyűjtöttünk a tűzre, amikor megláttunk az ösvényen.”
Kedves arcú gyermekem volt, de teljesen lesoványodott, hisz hetek óta alig evett. A szemei ragyogtak – mindig talált okot, hogy mosolyogjon. “Anya, nézd találtam néhány botot! A szél törte le őket a múlt éjjel. Szép kis tüzet rakunk belőlük.”
A férfi mélyen a gyermek szemébe nézett. “Bizonyosan az Úr vezetett ide engem.” – mondta.
A fiamra néztem, ahogy göndör, barna haját felborzolta a szél. Szemei gyermeki várakozással és bizalommal szegeződtek rám.
“Ne félj!” – mondta a férfi. – “Először készíts nekem egy kis süteményt, aztán csinálj magadnak és a fiadnak is. Mert így szól az Úr Isten: Lisztesedényed nem lesz üres, és olajosüveged sem fogy ki, amíg az Úr esőt nem küld a földre.”
Odamentem a polchoz, és levettem az olajat. Könnyű volt az üveg, majdnem üres. Miért tettem így egy idegenért? Semmi értelme nem volt.
“Gyújtsd meg a tüzet, fiam, amíg én előkészítem a kenyeret.”
Kivettem a lisztet is a tárolóból. Az is majdnem elfogyott. Ahogy gyúrtam a tésztát, furcsa dolog történt. A kezembe visszatért az energia. A lábaimat is könnyűnek éreztem, ahogy a sütőhöz vittem. Valami nagyon furcsa volt ezzel a kenyérrel.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az éhségemet, miközben a szobában a frissen sült kenyér illata terjengett, és kerültem a fiam figyelmes tekintetét.
A férfi a kenyér után nyúlt, amikor odavittem neki. Isten elé tartotta, és így szólt: “Uram, áldd meg ezt az ételt, amit Te adtál, és áldd meg ezeket a kezeket, akik elkészítették.” Felém fordult és elmosolyodott. “Most pedig készíts magadnak és a fiadnak.”
“De hát most használtam el az utolsó…” Tétováztam. A tekintete azonban azt súgta, hogy tegyek aszerint, amit mond.
“Fiam, add ide a lisztet és az olajat.”
A fiú szeme kikerekedett a csodálkozástól, ahogy a lisztet nyújtotta nekem. A doboz nehezebb volt, mint napok óta. Aztán átnyújtotta a korsó olajat is, közben olaj fröccsent a kezünkre. A szívünk, akárcsak az olajos korsó, csordultig telt.
Isten hű volt a szavához. Az utolsó marék liszt és a néhány csepp olaj majdnem három évig kitartott, életben tartott mind a hármunkat, amíg az éhínség el nem múlt.