Amikor a fiúnk Pete három éves volt, leukémiát diagnosztizáltak nála és az életünk egyik pillanatról a másikra drasztikusan megváltozott. Nincs kezelési útmutató, ami felkészíthetne arra, hogy az ember miként tudja feldolgozni, amikor a gyermeke életveszélyes betegségben szenved. Bár természetesen védelmet találtunk Jézus, ami gyengéd Pásztorunk szerető karjaiban, ettől függetlenül szembe kellett néznünk az eseményt követő hetek és hónapok ijesztő eseményeivel.
Végül megláttuk a fényt az alagút végén. Az orvosok gyógyultnak minősítették Pete-et. A valóságban azonban a változás nem ért véget, mert a ronda szörny évekkel később ismét felütötte a fejét, és ráadásul kétszer is.
Amikor a rák első alkalommal tért vissza éppen Dél-Afrikában, egy számunkra viszonylag ismeretlen, idegen országban éltünk, ahol más nyelven beszélnek és az egészségügyi rendszer is nagyban eltér az általunk megszokotttól. A félelmek és a fájdalom nem változott, se az állandó várakozás, hogy a helyzet javuljon. A javulás pedig jött, és ismét úgy tűnt, hogy Pete meggyógyult… míg azonban három évvel később, döbbenten vettük tudomásul, hogy a fiúnk betegsége ismét visszatért.
Még mindig csak tíz évesen, Pete harmadszor is szembeszállt a betegséggel.
Sírtunk és szenvedtünk. Nem értettük Isten szándékát, de minden pillanatban éreztük a jelenlétét mellettünk. Biztos voltam benne, hogy Pál apostol is hasonlóképpen érzett, amikor azt írta, hogy „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk.“ [II. Korinthus 4:8-9]
Így ismét megpróbáltunk kétségbeesetten Belé kapaszkodni.
A kórházban az orvos elmagyarázta, hogy a legnagyobb esély a végleges gyógyulásra a csontvelő átültetés lenne, azonban családunk minden tagja kiesett korábban, mint lehetséges donor. Egyikünk sem segíthetett.
Az orvos azt javasolta, hogy ismét végezzék el a tesztet rajtunk.
A következő héten az orvos mosolyogva fogadott bennünket. „A legkisebb fiúk elég közel van ahhoz, hogy donor lehessen,“ mondta.
Természetesen ez sem jelentett azonnali győzelmet. Ismét több hét, sőt hónap telt el, mire Pete túl volt a veszélyen. Az Úr azonban megadta a győzelmet és immár tíz éve egészséges.
Azt kérdezed, hogyan él át az ember egy ilyen válságot? Megfogod a Pásztor kezét és minden pillanatban, minden órában és minden nap Vele maradsz.