Egy kisbusszal utaztunk a legidősebb lányommal, a férjével és a kétéves unokámmal, Sharonnal. Sharon nyűgös lett, ezért átültem mellé, és azt mondtam: “Gyere, énekeljünk!” Azonnal lenyugodott, ahogy elkezdtük a kedvenc dalát hápi kacsáról.
“Megint, nagyi!” Egyszer, kétszer, hússzor… Addig-addig fújtuk, míg a kisbuszban már mindenki könyörgött, hogy legalább változtasson a dalon. Ő azonban továbbra is csak azt mondogatta: “Nagyi! Megint!” A következő pihenőnél a lányom vett egy kis rágcsálnivalót, és mindenki megkönnyebbülésére, így végül sikerült másra terelni a figyelmét. 14 évvel később, még mindig emlékszem rá, milyen jól éreztük magunkat – ő élvezte a dalt, én pedig az ő mámoros kacagását.
A múlt hónapban a legkisebb unokám, Diana átjött hozzám egy délután. Három éves, de ugyanolyan okos, tele energiával, mint Sharon volt az ő korában. Hívtam, hogy kísérjen el a piacra, amire ő így válaszolt: “Csak akkor, ha a teknős is megy!” Ez a teknős egy hatalmas plüssjáték, amit az anyukája azért hagyott nálam, mert a kis lakásukat már kinőtte a ’játékközösség’.
Amikor a piacra értünk, a teknőssel együtt megpróbáltam beültetni egy bevásárlókocsiba, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy a teknőst egy kis kocsiba tegye, hogy azt egyedül tolhassa. Úgy helyezte el, hogy végig láthassa az arcát. Amint hazaértünk, zsírkrétát és papírt kért, és meglepő pontossággal ábrázolta a teknőst.
Megrajzolta a háromszög alakú fejét, a rózsaszín bőrét, a lila száját, az eredetihez hasonlóan, külső és belső körökkel a két szemét, majd a hajat. Soha nem vettem észre, hogy a teknős rózsaszínű, és főleg, hogy haja van, pedig már hónapok óta a kanapémon ült. Egy hároméves műalkotása volt, amelyet büszkén mutogattam az egész családnak, és a szekrényajtómra is kiakasztottam.
Max Lucado „God Came Near” (Isten közeledett) című könyvében kifejezően illusztrálja a hasonló pillanatokat: “Vannak olyan események, amelyek örökre velünk maradnak. Az ilyan pillanatok emlékeztetőül szolgálnak, hogy micsoda kincsek vesznek körül bennünket. Ugyanakkor, szemrehányóan figyelmeztetnek is, amikor túlságosan a múlandó dolgokra – pénzre, birtokolt tárgyakra pazaroljuk az időnket. Megérintik a legkeményebb szíveket is, könnyeket csalnak a szemekbe, és új távlatokat nyitnak az élet legborúsabb napjaiban is.”