Amikor azon gondolkoztam, hogy kiket tekintek igazán nagy embereknek magam körül, a bőség zavarával küszködtem. Kezdhetjük például csodálatos szüleimmel, akik mindent megtettek, hogy a helyes módon neveljenek fel, folytatva a tanáraimmal és sok más igazán jó emberrel, akik sok áldozatot hoztak, hogy segítsenek másoknak szerte a világon.
Egy másik személy, aki eszembe jut ilyenkor, az Nilo nevű barátom. Niloval néhány évvel ezelőtt ismerkedtem meg a piacon. Éppen arra jártam és megláttam őt, amint próbált haladni, ugyanis Nilo mozgássérült. Nem volt nálam sok pénz, de minden aprómat elém tartott poharába dobtam. Lenyűgöző mosollyal nézett vissza rám.
„Köszönöm, barátom,“ mondta olyan módon, hogy a szívemet igazi melegség járta át.
Amikor legközelebb a piacon jártam szándékosan elsétáltam ugyanarra a helyre, ahol korábban találkoztunk, hátha ismét belebotlok. Amint meglátott, megjelent arcán ugyanaz a csodálatos mosoly.
„Helló, barátom!“ – kiálltotta az út túloldaláról, miközben integetett.
Egy darabig beszélgettünk és attól a naptól kezdve, ahányszor csak a piacon jártam, mindig megpróbáltam felkeresni.
„Miben különbözik Nilo a többi embertől, akit az út szélén látok?“ – kérdeztem a feleségemet.
Egy ideig törtük a fejünket, aztán arra a következtetésre jutottunk, hogy a mosolya miatt. Nehézségei és fogyatékossága ellenére nincs letörve, nem depressziós és nem gyűlöli az életét vagy a körülötte lévő világot. Mindig mosolyog és akkor is a barátjának hív, ha nem sok mindent adhatok neki.
Egyszerűen csodálatos a hozzáállása! Igazán tisztelem érte. Csodálatos, ahogyan nap, mint nap szembenéz az élet nehézségeivel és közben folyton mosolyog, és nem adja fel. Ha mindannyian ilyenek lennénk, a világ egy szebb hely lenne!