Gyerekkoromban többnyire magányos voltam és soha nem volt igazi barátom. Annyira szerettem volna, ha van valaki, akivel mindent megoszthatok, és aki nem fél megosztani velem minden titkát. Egy olyan barátra vágytam, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és feltétel nélkül szeret. Már-már kezdtem azt gondolni, hogy ilyen barátságok csak a könyvekben léteznek.
Azonban 14 éves koromban rátaláltam egy ilyen barátra. Az első naptól kezdve olyan volt, minta Stephanie és én mindig is ismertük volna egymást. Mindent elmondtunk egymásnak, és amikor vele voltam, nem éreztem a szokásos feszültséget.
Ugyanazok a dolgok érdekeltek, hasonló hobbikat kedveltünk és szinte mindenről megegyezett a véleményünk. Családtagjaink azon viccelődtek, hogy valószínűleg közös az agyunk, mert sokszor befejeztük egymás mondatait.
Amikor szívemre hallgatva másik missziós területre költöztem, Stephanie nagyon hiányzott. Nagyon. Persze tudtam, hogy kapcsolatban maradunk. Végtére is az ember nem lel ilyen barátra minden nap. Néhányszor írtunk egymásnak. A születésnapomra egy képet kaptam tőle két farkassal és egy sas madárral, és megosztotta velem, mi minden történt éppen az életében és mik a tervei.
Ezután nem jött több levél.
Levél nem, de telefonhívás igen. Stephaniet elütötte egy teherautó egy hegyi ösvényen biciklizés közben. Néhány órán belül meghalt.
Nem találtam szavakat. A világból mintha eltűnt volna minden szín és levegő. Könnyek között rogytam a kanapéra. Hogyan lehetséges ez? Miért Stephanie? Még kiskorú volt. És annyi álma volt! Szerette volna jobbá tenni a világot és tudta, hogy egyszer valami nagy dolgot fog véghezvinni. Férjhez akart menni és gyerekeket szülni. A barátom volt, a legjobb barátom. Úgy éreztem, hogy a szívem kettészakad, miközben egyre azt kérdeztem Istentől, hogy miért.
Ekkor hirtelen érezni kezdtem valamit. Több volt, mint egy gondolat, vagy egyszerű érzés. Ahol egy perccel korábban még mély fájdalom és kétségbeesés volt, most csodálatos örömöt és könnyebbséget éreztem.
Ez a mondat ötlött fel bennem: Ha tudnád, hogy milyen itt! Bár csupán egy pillanatra, de éreztem Stephanie jelenlétét és ez elég volt. Valahogyan éreztem, hogy tudtomra akarja adni, hogy minden rendben van. Tudtam, hogy egy jobb helyen van, a csodák, fények és a számomra felfoghatatlan élet birodalmában. Azt is tudtam, hogy egy napon újra láthatom.
Azt is megértettem, hogy minden életnek mélyebb célja van, mint amit én emberi ésszel felfoghatok. Stephanie életének is volt egy csodálatos célja és ez a halálára is igaz. Lehet, hogy most még nem értem, de az a nap is eljön majd.
Azon a napon minden könnyünket eltörlik. Azon a napon végre szemtől szemben láthatjuk Jézust. Azon a napon újra láthatjuk szeretteinket, akiket egy időre elveszítettünk és az a nap egy örökkévalóságig tart majd.