A hevederek rögzítése és a felszerelés ellenőrzése után, szorosan tartottam a kötelet a kezemben. A szárnyas lény vonaglott, rángatózott, hogy kiszabadítsa magát és lerántson a mélységbe. Segítőim, jobb és bal oldalamon, féken tudták tartani, de minden erejükre szükségük volt, hogy megakadályozzák abban, hogy felkapjon és elvigyen búvóhelyére.
A rádióból megszólaló hang rántott vissza a valóságba. „Kezeket hátra, tenyér felfelé néz, előre dőlünk, egyenesen előre nézünk … indulási pozíció!“ Avi volt az, a vezető oktatónk, aki elhatározta, hogy minden tudást átad nekünk, ami a gravitáció meghazudtolásához és a repüléshez és persze a biztonságos landoláshoz szükséges. „Az indulás opcionális, a landolás nem,“ mondta mindig. Biztosítottam magam, hogy minden rendben, emlékezve oktatóm makulátlan hírnevére.
A siklóernyő tanfolyam végén jártunk. A felemelkedésről, húzásról és támadásról tanultak mind értelmüket vesztenék, ha nem ugrom neki most erről a dombról. Csak nyugalom és kövesd az utasításokat! Ismételgettem magamban.
Miközben indulásra kész pozícióban vártam, egy sas repült el felettem könnyedén. Alig mozgatta szárnyait. Látszott, hogy egy meleg áramlaton vitorlázott. Ez az Ige jutott eszembe: „Szárnyra kelnek, mint a sasok.“1
A rádió ismét megszólalt. „Készen áll?“
Bólintva tettem néhány lépést előre, mélyeket lélegezve, megpróbálva távol tartani a pánikot. Mit is mondott Avi? „A pánik egyetlen lépéssel jár a baleset előtt. Amikor pánikba esel, a tudatalatti átveszi az irányítást és így születnek a hibás döntések.“
Kezeimet hátul tartva az ernyőt felkapta a szél, kidagadt és hátrarántott. Előredőltem és felnéztem. Most már nincs visszaút. Tudtam, hogy a következő lépés a futás. Az élethez hasonlóan, ha nincs energiánk a cél felé haladni, a körülmények ellenünk kezdenek dolgozni. Ha veszítek a sebességből, a siklóernyő elkezd oldalra mozogni. Nekem kell meghatározni, hogy mit tegyen. Repülj! Érj földet biztonságban!
„Fuss!“
Még két lépés és a levegőben voltam. Könnyebben ment, mint reméltem. Inkább hasonlított egy síliftre, mint repülőre. Magasan repültem, élveztem a gyönyörű kék hegyek látványát a kristálytiszta tó felett. Gyengéden meghúztam a féket a jobbra forduláshoz. Engedelmeskedett. Ezután balra, majd megint jobbra kanyarodtam és felkészültem a landolásra. Nem sikerült olyan finomra, mint reméltem, de ahhoz képest, hogy ez volt az első alkalom, elfogadható volt.
Avi segítségével kiértékeltük a landolást. Elmondtam, hogy min javítanék majd a következő alkalommal. „Ne legyél túl kemény magadhoz,“ figyelmeztetett. „Minden biztonságos landolás sikeresnek számít.“
Mindenki tapsolt. Én is. Egy csapat testvérként ünnepeltünk minden társunk landolásánál, erős köteléket érezve egymás iránt, tudva, hogy mindannyian szembenéztünk félelmünkkel és győztünk.
A különleges pillanat elmúltával beszédbe elegyedtem oktatóimmal, akik egy indiai siklóernyő iskola alapítói.
Avi, a vezető oktató, és felesége Anita, jól fizető állásokat adtak fel, hogy megvalósítsák közös álmukat. A megvalósítás nem volt egyszerű. Megkérdeztem Anitát, hogy elsősorban milyen tényezőknek tudja be vállalkozásuk sikerét.
„Felégettük a hidainkat. A bukás nem volt opció. Merünk vagy meghalunk. Persze a halál rész nem érdekelt minket.“ – válaszolta.
Évekig dolgoztak keményen, városról városra utazva, hogy bemutathassák prezentációjukat különböző üzleti eseményeken, már ahol hajlandók voltak próbát tenni velük. Néhány bátor lélek befizetett az általuk kínált tanfolyamra és a hír terjedni kezdett. Ma pedig szinte minden nap repülnek.
Arra is rájöttem, hogy az ilyen vállalkozók személyiségében általában egy erősen lelkies oldal is megtalálható. Több volt ez számukra, mint adrenalin őrület vagy kockázatos üzleti vállalkozás. Belső harcot vívtak, és ezt meg akarták osztani másokkal.
„A siklórepülés olyan, mint az élet,“ mondta Avi. „Le kell győznünk a nehézségeket és szembenézni a kihívásokkal. Bár kaphatunk segítséget másoktól, alapvetően önállóan kell cselekednünk. Szembe kell néznünk a félelmeinkkel, elengedni a kételyeinket és repülni!“
- Ézsaiás 40:31 ↑