Nemrégiben bábszínházat tartottunk azoknak a gyerekeknek, akik Mexikó City legkeményebb férfi büntetés végrehajtási intézményében ülő édesapjukat mentek meglátogatni. Olyan rabokról van szó, akik már nem kaphatnak enyhítést büntetésükre. Semmit nem tehetnek, mint kivárni büntetésük végét. Itt tartják azokat az elítélteket is, akiket máshol nem voltak képesek kontrollálni. A büntetések átlagos hossza itt 30 év. Az elítéltek 98 százaléka mélyszegénységből jön. 50 százalékuknak soha nincs látogatója, ami azt jelenti, hogy nem kapnak segítséget kívülről és nekik maguknak kell megkeresni a túléléshez szükséges pénzt, mivel az alapvető szükségleteiket maguknak kell fedezni.
Belépve csupa csont sovány, kopott, koszos, sötétkék ruhába öltözött férfit látok, akik üres, szomorú tekintettel néznek rám. Átható bűz üti meg az orromat. A szemét, rothadás és emberi ürülék szaga. A fájdalom és kétségbeesés szaga, ami szinte kézzel fogható.
A büntetés végrehajtási intézmény falain belül apró csecsebecséket kínáló standok állnak a főfolyosó mentén, kiegészítve néhány ételárussal. Mindet a rabok üzemeltetik. A látogatók szoktak tőlük vásárolni. Férfiak állnak a falak mentén, üres tekintettel meredve maguk elé, tehetetlenül állva az élet múlása előtt. Ítélet, szomorúság és depresszió.
Néhányan felajánlják, hogy viszik a csomagjainkat, hogy hasznosnak érezzék magukat és érezhessék, hogy tartoznak valahová. Sokuk megtört lélekkel teszi mindezt.
Mások éppen a családtagjaik látogatásának keserédes pillanatait élvezik.
A létesítmények régiek, romosak, koszosak. A festék málik a falakról, a berendezések elhasználtak. A rabokat körülvevő egész világ piszkos kék, szürke és fekete „színű”.
Odaérünk az auditóriumhoz, ahol az előadást tartjuk majd és kitesszük a gyerekeknek szánt könyveket és zsírkrétákat. Elkezdjük a prezentációt, amin az éppen látogatóban lévő 50 gyereken és anyukáikon kívül néhány rab is részt vesz. Idővel mindenki hagyja, hogy kibújjon belőle a gyermeki lélek és élvezettel merülnek el a pillanat örömében, elfeledve a szomorú valóságot.
Nosztalgikus érzésekkel telve távozunk. Amit tettünk nem tűnik soknak a hihetetlen szükséget látva, de mégis nevetést, örömet és szeretetet tudtunk vinni ebbe a szomorú környezetbe.