Néhány évvel ezelőtt elkezdtem kocogni és azóta próbálom nem kihagyni az edzéseket. Elég rövid idő alatt sikerült jelentősen növelnem a távot és egész jó időket futottam, de aztán elértem egy bizonyos határt, ahonnan egyszerűen nem tudtam továbblépni. Nem tudtam növelni a kitartásom, a sebességgel pedig még inkább meggyűlt a bajom.

Aztán egy alkalommal egy baráttal futottam együtt, aki évek óta űzte már a sportot és nagyon jó formában volt. Megkértem, hogy mondjon véleményt az edzéstervemről.

„Ha csökkented a lépéseid távolságát felgyorsul az ütemed, aminek következtében tovább kitart az energiád és a sebességed is nőni fog.“

Ez eddig nem jutott eszembe. Eddig nem figyeltem a mozgásomra, csak hagytam, hogy a testem irányítson. Amikor elkezdtem figyelni a lépéseimre, rájöttem, hogy nem kellett erőlködnöm azon, hogy gyorsabb legyek, csak úgy magától megtörtént. A változás nem volt drámai mértékű, de elég volt arra, hogy lássam a fejlődést.

Mára egyértelműen látható a fejlődés. Nem lihegek annyira, több az energiám és gyorsabb is vagyok. Ma reggel végigfutottam azt az útvonalat, ahol a felfedezést tettem és az időm jelentősen javult, anélkül, hogy tudatosan próbálkoztam volna. És ami ennél is jobb, nem éreztem kifacsarva magam és egyáltalán nem fulladtam ki. Teljesen el tudtam lazulni és az egész távot élveztem, elejétől a végéig. Sőt, azt éreztem, hogy nyugodtan futhatnék tovább is.

Egyik reggel, nem sokkal a felfedezés után, imádkozás közben az jutott eszembe, hogy ezt az elvet az élet más területein is ki lehetne próbálni. Gyakorlatias és hatékony embernek tartom magam, de elismerem, hogy jellemző rám a halogatás. Nem arról van szó, hogy lusta lennék. Nincs bajom a kemény munkával és kevés dolog van, amit jobban szeretek, mint amikor befejezek egy projektet, ugyanakkor mégis nehezen veszem rá magam, hogy belekezdjek egy hosszú távú feladatba és a végén gyakran nagyon kell igyekeznem, hogy tartani tudjam a határidőt.

Nem olyan régen rájöttem, hogy ez miért van így. Azt gondoltam, hogy a nagy projekteknél nagy léptekkel kell haladni. Jézus azonban megmutatta, hogy ha a futásban tanultakat a munkámra is alkalmazom, kiderül, hogy kis léptekkel sokkal hatékonyabban tudok haladni, gyorsabb leszek és rövidebb idő tudom elvégezni ugyanazt a feladatot, ráadásul anélkül, hogy kifulladnék a végére.

Ma már nem várok arra, hogy legyen hét teljes napom mielőtt belevágok egy hétnapos projektbe. Ha találok két órát ma, akkor azt az időt felhasználom, hogy elinduljak, kis lépésekkel. Aztán másnap megint haladok vele egy kicsit, kis léptekkel, majd utána megint egy kicsit. Ily módon úgy érek egy-egy projekt végére, ami korábban fárasztónak tűnt volna, hogy nem kell egyszerre sok időt töltenem vele. És még csak nem is érezem úgy magam, mint aki lefutott egy maratont. A feladatot azért tudtam teljesíteni, mert apránként végeztem el. És ráadásul még levegőhöz is jutok közben. Nem érzem azt, hogy kétségbeesetten próbálnám utolérni magam. Nem küzdök a mérföldekért. Azt tanulom, hogy néha sokkal jobb és tartósabb eredményt érünk el, ha egy nagy drámai lépés helyett sok kicsit teszünk. Kis lépésekkel gyorsabban haladunk.

* * *

Az ember nem képes kikényszeríteni a lelki fejlődést. Nem saját erőnkből történik, hanem akkor, ha közel maradunk Jézushoz, az Ő Igéjében élünk, magunkba szívjuk a szeretetét és betöltekezünk a Lelkével, szívből kommunikálva Vele. —Virginia Brandt Berg (1886–1968)

Az élet napi területeinek szervezettsége és kis projektjeink befejezése nagyon fontos lépés a nagy célok elérésében. Ha nem vagyunk képesek megbirkózni a kis dolgokkal, hogyan tudnánk a nagyon dolgokra összpontosítani? – Joyce Meyer (sz. 1943)

A nagy dolgok nem impulzusok alapján jönnek létre, hanem sok apró dolog együtthatásaként. —Vincent van Gogh (1853–1890)

Boldog, aki minden nap halad és fejlődik, és aki nem azzal törődik, amit tegnap tett, hanem azzal, hogy ma mit vihet véghez. – Jeromos (cirka 347-420)