Egy újabb stresszes és kimerítő napon voltam túl. A frusztráció és a fáradság minden erőmet elvette. A számítógépem megint vacakolt, az ég beborult és barátságtalan szél fújt, a vacsorának szánt csirkét odaégettem és még vagy egy tucat apró hétköznapi probléma motoszkált a fejemben.
Az odakozmált csirke elfogyasztása után úgy döntöttem, hogy kimegyek a közeli parkba kiszellőztetni a fejem. Édesanyám mindig azt mondta, hogy a természet a legfeszültebb idegeket is képes kisimítani, így gondoltam kipróbálom tanácsát.
A parkban kószálva valami varázslatra vártam, ami egy csapásra megold mindent. Elhagyott cigarettásdoboz roppant a lábam alatt, egy ablakból pedig hervadozó virágok meredtek rám. Kicsit távolabb egy kétéves forma gyerek sírt, miközben édesanyja tolta a babakocsiban, mögöttem pedig egy középkorú pár vitatkozott. Csalódott sóhajtással hazafelé vettem az irányt.
Talán tudat alatt még mindig nem adtam fel, és hittem a „természet csodatevő erejében“, így a barátságtalan környezet ellenére mégis a maradás mellett döntöttem és felnéztem az addigra feketén gomolygó felhőkre. Közben beesteledett és a felhők miatt nem gondoltam, hogy csillagokat látok majd, egyetlen apró csillag mégis ott pislákolt felettem. Ez volt az egyetlen csillag az egész égbolton, és magánya a vártnál ragyogóbbá tette a látványt. Mintha csak arra várt volna, hogy észre vegyem. Hirtelen rájöttem, hogy milyen ritkán nézek fel az égre mostanában. Miért nem nézek fel mindennap, hogy megcsodáljam szépségét? Miért nem hagyom, hogy Teremtőjére emlékeztessen?
Miközben a magányos csillagot csodáltam, eszembe jutott a 19. Zsoltár, amit gyerekként kívülről megtanultam: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és keze munkáját hirdeti az égboltozat. Nappal a nappalnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést. Nincs szó, sem beszéd, nem hallható a hangjuk. 1 Talán a maguk módján az egek a mi Istenünk szeretetének történetét mesélik el, Aki „aki bőségesen megad nekünk mindent a megélhetésünkhöz“ 2, Aki szerelmes leveleket ír nekünk színpompában tündöklő szivárványok, ragyogó napfelkelték és naplementék formájában, és ránk kacsint az apró fehér csillagokon keresztül.
Még egy utolsó pillantást vetettem az égre mielőtt hazaindultam. A csillag még mindig ott volt. Magányos kicsi fény a határtalan sötétségben. Nem számított, hogy a többi csillagot nem láthattam a légszennyezés és a felhők miatt vagy, hogy más éjszakákon még ez az egy csillag sem látszódott, mert tudtam, hogy attól még ott vannak. Pontosan ez a helyzet Isten szeretetével is. Állandó és erős akkor is, amikor problémákkal vagy kétségekkel küzdök. Semmi sem képes kioltani. Mindig itt van, arra várva, hogy áttörjön a ködön és beragyogja életünket. Most már tudom, hogy miért képes a természet rendbe tenni a feszült idegeket. Azért, mert Istenünk örök szeretetéről suttog a fülünkbe.