Nemrég elmondtam egy barátnőmnek, hogy a munkám miatt egyre több stresszt és aggodalmat tapasztalok. Azt tanácsolta, hogy többet töltsek Isten Igéjének olvasásával és elmélkedjek Isten jóságán. „Na, de nincs rá időm!“ – tiltakoztam.

“Hogy érted, hogy nincsidőd?” kérdezte a barátnőm csintalanul.

„Úgy értem, hogy nincs túl sok időm mostanában.“ – vágtam vissza és nem értettem, hogy hová akar kilyukadni.

“Úgy érted, hogy nincselég idő a birtokodban? Így akár mondhatnád azt is, hogy nincs a birtokodban elég napfény. Persze ezt sose mondod, mert tudod, hogy a Napot Isten teremtette. Miért nem gondolsz úgy az időre, mint ajándékravagy egy kölcsönre Istentől, nem pedig valami olyasmire, ami a tied?”

„Nem, hát tulajdonképpen…“ – nem tudtam megszólalni. Még sose gondoltam az időre olyasmiként, amit birtokolhatok, mint egy tulajdont. A barátnőmnek igaza volt. Elég abszurdnak tűntazt gondolni, hogy Isten időt kölcsönöz nekem, inkább ahhoz voltam szokva, hogy úgy gondoljam, énadok Nekiaz én drágaidőmből! Minél többet morfondíroztam rajta, annál jobban láttam, hogy ez az elképzelés mennyire beleivódott a gondolkodásomba. Milyen gyakran mondtam, hogy valaki fecsérliaz időmet!”

Másnap ismét beszélgettünk erről a barátnőmmel. Megbeszéltük, hogy pusztán azzal, hogy saját tulajdonomként tekintettem az időre, sokkal inkább a saját ötleteimre, céljaimra és vágyaimra összpontosítottam, tulajdonképpen kizárva Istent a döntéseimből. Az Ő segítsége nélkül képtelen voltam változtatni az időbeosztásomon és a munkámon. Nem csoda, hogy olyan stresszes voltam és azt gondoltam, hogy nincs időm Istenre.

A következő néhány nap során többször is rajtakaptam magam a régi gondolkodásmódon és láttam, hogy milyen mértékben befolyásolta a családomat, a munkámat és az életem számos területét. Az „enyém“ szócska mindenhová befészkelte magát. Ahelyett, hogy hálás és bőkezű lettem volna azzal, amivel Isten megáldott, foggal-körömmel próbáltam ragaszkodni mindahhoz, amiről úgy gondoltam,hogyjár nekem. Amikor úgy tűnt, hogy Isten nem válaszol az imáimra vagy nem teljesíti a vágyaimat, azon bosszankodtam, hogy “az énIstenem” miért nem tesz azt, amit én akarok, amikor én akarom, mintha Isten valami kifutófiú lenne.

Nem volt könnyű áthuzalozni az agyamat és a feladattal máig sem végeztem teljesen, mindenesetre megtanultam Dáviddal együtt mondani, hogy „minden, ami a mennyben és a földön van Tied, ó, URam.“ [ [Krónika 29:11]]