(A fenti történet a Lukács 10:38-42-ben leírtak átdolgozása.)

A bajnokság vége felé jártunk. A Heat 2-1-re vezetett a Lakers ellen és aznap délután a negyedik fordulóra készültek. Nagyon elfoglalt voltam. Mindig elfoglalt voltam, de ma vendégeket hívott ebédre, így az elfoglaltság új értelmet nyert.

Nagyon sok barátja volt. Nem furcsa, hogy az ember húgának mindig több barátja van, mint nekünk? Általában nem voltam elragadtatva a barátaitól, de azért jó benyomást akartam kelteni bennük. Ez pedig sok energiába telik.

A saláta már elkészült, igaz az előre csomagolt fajtából, de nem gondoltam, hogy törődnének vele. A hús azonban még mindig elég fagyos volt, a tűzhely pedig romokban. A krumplik a pulton várakoztak és valaki elfelejtette elmosogatni a reggeli edényeket.

Kezdjük csak szép sorban. Magamban megáldottam a mikrohullámú sütő feltalálóját és felvettem a kedvenc rózsaszín kötényemet, miközben a krumpli hámozó után kutattam a fiókokban. A nap eleve rosszul indult, és reméltem, hogy a délutáni meccs felvidít majd egy kicsit. A világért sem halasztanám el. Egyesek szerint inkább a főzőcsatornát kellene néznem, de engem mindig is a fiús dolgok érdekeltek.

Miközben megpróbáltam tisztítani az eldugult mosogatót és megtalálni a partvist, hallottam, hogy a húgom és vendége megérkeznek. Tudtam, hogy ott kéne lennem velük, csevegni és jópofizni, de túl elfoglalt voltam. Ráadásul ismerve a húgomat, ő kettőnk helyett is képes volt figyelni. Nem lusta. Egyáltalán nem. De valahányszor Ő jött látogatóba, mindig kitör rajta a lustaság és mindent faképnél hagy, hogy vele lehessen.

Én persze nem vagyok ilyen. Tudom jól, hogy nem hagyhatom, hogy csak úgy szaladjon a ház. Arról nem is beszélve, hogy aki megérdemli, hogy időt szakítsak rá, az minimum értékelje, hogy nem hagyom szétesni a dolgokat.

A salátás tál! Na, ennek annyi. Most mi lesz? Használjak műanyagtálat, amikor vendég van a háznál? A narancssárga üvegszilánkok csak úgy ropognak a talpam alatt, de a seprűnek még mindig nyomát sem látom. Lehajoltam, hogy legalább a nagyobb darabokat összeszedjem, amikor az ujjam beakadt valahová. A vér gyorsan elérte a ruhám ujját. Mari boldog kacagása behallatszott a nappaliból. Kétségkívül különleges perceket tölthettek együtt.

A konyharuha átázott, a krumplik szétgurultak a padlón és miközben megpróbáltam összeszedni őket, jól bevágtam a karom a pult szélébe. A még mindig eldugult mosogatóból a víz lassan a padlóra folydogált. A világ forogni kezdett. Miért esik szét minden?

„Márta!“

Most meg mit akarnak tőlem? Berontottam a nappaliba.

„Mester!“ – mondtam. „Nem törődsz azzal, hogy a testvérem minden munkát rám hagyott?“ Dühösen a húgomra mutattam. „Nem szólnál rá, hogy segítsen? Legalább egy kicsit.“

Felállt és megérintette a csuklómat. „Márta, túlságosan felhúztad magad. Tudom, hogy sok minden jár a fejedben, de most nem az a legfontosabb, hogy ennem adj. A legfontosabb az lenne, hogy rám figyelj, ahogy ezt a húgod teszi. Ugye nem akarod, hogy ezt elvegyem tőle?“

Megráztam a fejem és a padlóra meredtem.   „Nem“ – mondtam, miközben nagyot nyeltem. „Nem akarom.“

A vér eltűnt. A sebnek is nyoma veszett.

„Ülj le velünk,“ – mondta. „Figyelj arra, amit mondani akarok.“ A szeme ráncot vetett a mosolytól. „Kérlek szépen!“

A bátyánk bármelyik percben megérkezhet a kezelésről a Szent Lázár kórházból és a konyha még mindig romokban hevert. De a legfontosabb…

Lehuppantam a fotelbe a húgom és vendége mellé. Végighallgattam a mondanivalóját.

Észre sem vettem, amikor a mikro sípolni kezdett. A hamarosan kezdődő meccsről is teljesen megfeledkeztem.

Nagyon elfoglalt voltam.

* * *

            Egy keresztény számára a mennyország ott van, ahol Jézus van. Nem szükséges gondolkozunk azon, hogy vajon milyen is lesz. Elég tudni, hogy örökre Vele leszünk. Amikor teljes szívből szeretünk valakit, az élet akkor kezdődik, amikor ezzel a személlyel lehetünk és csupán az ő jelenlétében érezzük azt, hogy valóban életben vagyunk. Éppen így van ez Krisztussal is. Vele való kapcsolatunk kicsit homályos ebben a világban, hiszen csak tükör által látunk. Egyúttal kiszámíthatatlan is, mert nem mindig járnunk az isteni magaslatokban. Legjobban mégis úgy írhatnánk le, hogy a mennyország az az állapot, amelyben mindig Jézussal leszünk, ahol semmi sem választ el Tőle többé. —William Barclay (1907–1978)