A főiskola első évének második szemeszterében néhány keresztény évfolyamtársammal úgy éreztük, hogy a hitünk kicsit háttérbe szorult a sok feladat, tanulás, a barátok, klubbok és hobbik közepette. Nem akartuk, hogy a hitünk olyasvalamivé váljon, amivel csak a hétvégén foglalkozunk, aztán félretesszük, hogy visszatérjünk a főiskolai élet izgalmas, mozgalmas hétköznapjaihoz. A problémát tovább nehezítette, hogy némelyikünk távol volt korábbi gyülekezetétől és a megszokott közösségektől, míg mások olyan családtagokkal éltek, akik nem hittek.
Az egyik társunknak az az ötlete támadt, hogy hetente kétszer jöjjünk össze ebédidőben imádkozni és eszmétcserélni a hitünkkel kapcsolatos fontos kérdésekben. Az egész olyan apróságnak tűnt, így nem gondoltam, hogy igazán jelentős különbséget tehet Jézussal való kapcsolatunkban. Úgy határoztunk, hogy minden hétfőn és szerdán fogunk találkozni.

Általában közös énekléssel kezdtük. Utána néhányan megosztották, hogy mit tanultak a lelkiek terén, miközben mások elmesélték, hogy az Úr miként válaszolt imáikra vagy hogyan érintette meg Isten az életüket. Máskor megbeszéltük, hogy hogyan tudunk több időt szakítani az imára, a Biblia tanulmányozására a mozgalmas diákélet közepette és hogyan kezdeményezhetünk párbeszédet diáktársainkkal Jézusról. Az együttlét végén imádkoztunk. Például azért, hogy a vizsgáink sikeresek legyenek, vagy a családunkért és az előttünk álló fontos döntésekért. Ezek az alkalmak, amikor az élet napi eseményei kapcsán beszélhettünk Jézusról, segítettek emlékezni, hogy Jézus az életem aktív része akar lenni és arra inspirált, hogy több időt fektessek Vele való személyes kapcsolatomba.

A közös ebédek elindulása előtt a napjaink nagyrészt tanulással és főiskolai programokkal teltek, de ahogy egyre jobban megismertük egymást, barátságunk is egyre jobban elmélyült. Míg korábban elszigeltnek éreztük magunkat és azt gondoltuk, hogy egyedül vagyunk a hitünkkel, a találkozók óta bátorítani tudjuk egymást, hiszen egy csapat vagyunk, közös céllal: kitartással megfutni az előttünk levő küzdőteret. 1

Emellett az a tudat, hogy nem vagyunk egyedül a hitünkkel és világnézetünkkel igazán pozitív atmoszférát teremtett és arra ösztönzött bennünket, hogy újabb és újabb lehetőségeket találjunk lelkünk megújítására, például úgy, hogy egy audio Bibliát hallgattunk utazás közben, vagy hitépítő olvasmányokat olvastunk előadások között és sorolhatnám.

Ma is sokat jelent ezeknek az együttléteknek az emléke, mert általuk megtanultam, hogy minden helyzetben lehetséges az életem részévé tenni Jézust, mindegy mennyire elfoglalt vagyok. Azonkívül, amikor az ember hasonlóan hívő és gondolkodó emberekkel van együtt, az megerősíti Iránta érzett elszántságunkat is. Minél jobban átérzem Isten igazságainak relevanciáját az élet mindennapjaiban, látva, hogy hogyan dolgozik a testvéreim életében is, annál kevésbé leszek hajlamos a hitemet amolyan hétvégi hobbiként kezelni.

  1. Zsidók 12:1 ↑