„Ha képesek vagyunk megmászni ezt a hegyet, semmi sem lesz lehetetlen számunkra!“
Emlékszem, amikor apám ezt mondta, miközben mosolyogni próbált az országúttal úgy 40 méterre húzódó hegy felé pillantva. Tizenhárom éves voltam és éppen Mexikó sziklás sivatagján át haladtunk bátyámmal és az apámmal, haza az Egyesült Államok felé, hogy néhány hivatalos ügyet elintézzünk.
A szüleim teljes idejű missziós szolgálatot végeztek Mexikóban én pedig minden pillanatot élveztem, amit mellettük tölthettem. Az élet csodálatos volt odaát és én jól éreztem magam.
A kérdéses időszak azonban pont nem ilyen volt. A szüleim házassági problémákkal küzdöttek és úgy döntöttek, hogy néhány hónapot külön töltenek. Anya néhány héttel korábban költözött el, én pedig nagyon aggódtam, hogy visszajön-e.
Az út nagy része alatt éreztem, hogy az apám is az új helyzettel küzd magában. Szomorú volt, az arcáról pedig fáradtság és aggodalom tükröződött. A levegő bizonytalansággal és csüggedéssel volt terhes. Ezzel egyidőben mindhárman fizikailag is betegnek éreztük magunkat. Fájt a fejünk, főleg a forróság miatt, de valószínűleg a felfokozott érzelmek is hozzájárultak a rosszulléthez. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban sírva fakadhatunk. Majdnem az egész nap ilyen hangulatban telt, amikor az apám hirtelen megállította az autót.
A mai napig előttem van az arca. Visszatartott könnyei ott csillogtak a szemében, miközben intett, hogy kövessük. Kénytelen kellettlen, igazi kamasz módra, lassan kikászálódtunk az autóból. 40 méterre tőlünk ott állt a hegy. Igazából az egész egyetlen hatalmas szikla volt. Legalább száz méter magas lehetett és semmilyen ösvény se vezetett a csúcsra.
A nap kíméletlenül tűzött felettünk, ahogy hunyorogva felnéztünk a sziklákra, majd hirtelen körbepillantottunk, hogy ellenőrizzük, nem ólálkodik-e egy csörgőkígyó vagy prérifarkas a környéken. Hangtalanul álltunk és azon töprengtünk, hogy apa vajon mit akar, amikor hirtelen megszólalt:
„Ha képesek vagyunk megmászni ezt a hegyet, semmi sem lesz lehetetlen számunkra!“
Valahogy érezte, hogy ez a tett hozhatja el mindannyiunk számára a gyógyulást.
Nehéz elhinni, de se a bátyám, se én nem álltunk le vitatkozni, pedig elég pocsékül éreztük magunkat mindketten. Csak álltam ott, néztem a hatalmas sziklatornyot és inkább kihívást éreztem, amit meg akarok kísérelni. Persze fáradtak voltunk meg betegek, de a csúcsot szemlélve tudtam, hogy ha sikerül felérnem, jól fogom érezni magam a tudattól, hogy leküzdöttem egy hatalmas akadályt.
A kocsit az út szélén hagytuk és anélkül, hogy hátrapillantottunk volna, nekivágtunk a kihívásnak. Úgy tíz perc mászás után, miközben egy pillanatra sem álltunk meg az ezernyi szirt és hasadék között, a csevegés is beindult. „Köszi Apa!“ vagy „ez ügyes volt,“ és hasonló tőmondatok követték egymást. A csevegés elterelte a figyelmünket a fáradtságról és segített koncentrálni.
Visszagondolva a mászásra, olyan érzés volt, mintha fokozatosan elengedtük volna fájdalmainkat és félelmeinket. Mintha megadtuk volna magunkat az Úrnak azt kiállva, hogy „Jézus, bízunk Benned!“
Annyi érzelem és kimondatlan gondolat kavargott a szívemben, hogy felsorolni is nehéz lett volna. Próbáltam erős maradni az apám kedvéért és addig észre sem vettem a szívemben feltolult félelmeket és fájdalmakat. De miközben egyre magasabbra másztunk, úgy éreztem, hogy az aggodalmaink, mint valami súlyok, egyenként leesnek a vállunkról minden egyes megmászott meredély után.
Két vagy három óránkba telt felérni a csúcsra a tűző napon, amikor viszont felértünk feltámadt a szél és a nap is lenyugodni készült, csodálatos látványt tárva elénk távoztában. A lélegzetünk is elakadt. Nemcsak azért mert elfáradtunk a mászástól, hanem az elénk táruló látványnak köszönhetően is. Nevettünk, beszélgettünk és hagytuk, hogy átjárjon minket csodálatos Teremtőnk szeretete. Elengedtük a kétségeinket és a mosoly visszatért arcunkra. Akármilyen fáradtak voltunk is, nagyon rég nem éreztük magunkat ennyire tele élettel és ennyire szabadnak.
Más emberként érkeztünk vissza. Attól kezdve tudtam, hogy minden rendben lesz. És úgy is lett. Amellett, hogy a szüleim végül meg tudták beszélni a problémáikat és édesanyám visszajött, Isten megérintett bennünket azon a napon a teremtése szépségén és a hegymászás egyszerűségén keresztül. Megmutatta, hogy nincs semmi, amit ne tudnánk legyőzni. Arról is gondoskodott, hogy érezzük a szeretetét és a jelenlétét.
Két okból nem fogom elfelejteni ezt a hegymászást soha.
Először is azért, mert ennél kézzelfoghatóbban még sohasem éreztem Jézus jelenlétét. Miközben ott álltam a szilás hegycsúcson, boldog voltam, biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy szeretnek, miközben minden korábban megtapasztalt érzelmem ennek pont az ellentéte volt. Ez egy földöntúli és szürreális tapasztalat volt.
Másodszor pedig azért, mert világossá vált, hogy nem kell „meggyógyítanom“ magam. Nem kell küzdenem azért, hogy legyőzzem az érzelmeimet. Nem kellett megdolgoznom ezért. Nem kellett térden állva könyörögnöm a megoldásért. Egyszerűen csak hagynom kellett, hogy Jézus csendesen beszéljen hozzám a szél, a hegy és a mászás öröme által. Egyszerűen csak a karjaiba kellett vetnem magam, tudva, hogy el fog kapni.