Helyes kis telepnek tűnt. Egyforma házak az egyik, kiskertek a másik oldalon. A távolban kosárlabdapálya. Még távolabb pedig egy zöldséges.
Szorosan apám mögött haladtam, aki egy árussal beszélgetett, miközben haladtunk az ösvényen. Az emberek csoportokban ácsorogtak az út szélén. Amikor elhaladtunk mellettünk ránk meredtek és összesúgtak. Nem tudom mit mondtak, de mentem tovább és próbáltam elrejteni félelmemet.
Tényleg féltem? Igen. 15 éves voltam és ezek nem közönséges emberek voltak és nem egy hétköznapi faluban jártunk. A falu tulajdonképpen egy börtön volt, ahol a világtól elzárt és elfelejtett rabok éltek.
Apámmal egészen a kicsi kápolnáig mentünk. Néhányan már összegyűltek és a padokon ülve vártak. Számukra ez a szórakozás egy formája volt. A nagy melegben azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék, hogy a kanapén heverve tévét nézzek, miközben narancslét szopogatok.
Figyeltem, ahogy az apám a rabokkal beszélget. Tengerészből utazó tanácsadóvá vált apám bárkivel szót értett, a magas rangú politikusoktól kezdve a drogosokig és nekünk, gyerekeknek is ezt tanította. Azt azonban nem tudtam megérteni, hogy mi vitte rá, hogy minden egyes héten látogatást tegyen a börtönbe.
A szüleimet nagyon megérintette mások szenvedése. Népes családunk csak a legalapvetőbb szükségelteket engedhette meg magának, kiegészítve néhány, egyesek számára fényűzésnek számító aprósággal, amikor azonban azt láttuk, hogy mások szükséget szenvednek, mindig segíteni próbáltunk. Apám arról beszélt, hogy vasárnapi iskolát szeretne építeni a rabok gyerekeinek. Azt mondta, hogy sportversenyeket és workshopokat akar szervezni nekik. Mindig arra törekedett, hogy többet és többet tegyen. Úgy gondolta, hogy mindig lehet keményebben dolgozni és ezt be is bizonyította.
Apám intett, hogy jöjjek előre. „Gyere és segíts az énekléssel,“ mondta.
Odaálltam mellé, szemben a rabokkal. Csendben ültek, szemükben kíváncsi várakozás. Elővette nylon húros gitárját, és fellapozta a dalt az énekeskönyvben. Nem volt túlságosan tehetséges zenész, de ez itt most nem számított. Apám szívét lelkét beleadta mindenbe, így amikor vele voltál, ezt mindig érezni lehetett. A dal megtörte a csendet. Énekelni kezdett:
Ó, Uram, Istenem! Amikor ámulattal nézem
Kezed munkáját, amit teremtettél,
Látom a csillagokat és a szikrázó villámot,
Hatalmad az egész világot betölti. …
A szemével intett. Amikor a refrénnél beléptem, néhányan a férfiak közül csatlakoztak hozzánk. Becsukták a szemüket, mintha el akarták volna képzelni az a csodálatos, szerető Istent, akiről a dal szólt, és aki annak ellenére, hogy a világegyetem Ura, minden ember szívében jelen akar lenni.
Lelkem énekli, Megváltó Istenem,
Mily hatalmas vagy, mily hatalmas vagy!
Ezután apám Isten szeretetéről olvasott nekik a Bibliából. Arról a szeretetről, ami bármilyen bűnös bármilyen bűnét képes megbocsátani.
Azon a napon kicsit jobban megértettem apámat. Megértettem, hogy Jézushoz hasonlóan ő is úgy érezte, hogy ki kell mennie a kitaszítottak közé. Nem érdekelte őt a múltjuk és az sem, hogy milyen kilátástalannak tűnt a jövőjük. Amikor rájuk nézett, az embert látta bennük, Isten különleges teremtményét és jobbá akarta tenni jelenlegi világukat.
Évek teltek el azóta. Apám álmai közül sok megvalósult. A sportszövetséget megszervezték, a vasárnapi iskolát pedig maguk a rabok vezetik. Apám erőfeszítéseinek eredményeként egyre többen figyeltek fel a rabok könyörgésére és a szponzorációk elkezdtek özönleni. Apám látszólag jelentéktelen erőfeszítései igazi hullámokat indítottak, amik több ezer szívet megérintettek. Apám az ország bármelyik börtönét meglátogathatta és sokszor a legeldugottabb, legsötétebb helyekre látogatott el. Apám sokszor viccelődött, hogy ha egyszer bebörtönöznék a hitéért, azonnal otthon érezné magát.
Amikor arra gondolok, hogy miként változtatja meg szüleim áldozatos munkája mások életét, eszembe jut egy másik ember, aki szintén szerte járt a világban, hogy elhozza Isten szeretetét az embernek.
Jézus azt mondta „Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Gyertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek azt az országot, amely számotokra készíttetett a világ teremtésétől fogva. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. … Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek ezt akár csak eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.“ 1
- Máté 25:34-36, 40 ↑