Mi gyerekek mindig igazi karácsonyfát akartunk. Egy magas, szépen feldíszített, igazi fát, amilyen mások nappalijában is áll. Zenélő fényfüzérek, ezüst girlandok és üveg díszek ékesítenék, a csúcsán pedig fehér hópelyhek ülnének. A fa alja természetesen tele lenne ajándékokkal.

December ismételt közeledtével azonban a nappalink megint üres maradt. Az új díszek túl drágák voltak egy hozzánk hasonló misszionárius családnak, így Édesanyánk elővette a régieket a tárolóból és újjávarázsolta őket. Utána fényes piros csomagolópapírból „zoknikat“ gyártott, amiket vattapamacsokkal díszített. A húgaim segítettek a ragasztással. Tizenkét zokni készült, minden gyerek számára egy, Anyukám pedig a lépcsőkorlátra akasztotta őket. Két bátyám életre keltette a régi színes fényfüzéreket és felaggatták őket a verandára.

Betlehem gyanánt agyag alakokat készítettünk, amiket mi magunk égettünk és festettünk ki. Egy barátunktól kaptunk három angyalkát, akik tökéletesen mutattak, egészen addig, amíg véletlenül le nem vertük őket a nagy igyekezetben, hogy tökéletes pozícióba helyezzük őket. Az egyiknek sajnos pont a feje tört le.

Aztán egy nap Apa azzal jött haza, hogy vett egy igazi fát. Izgatottan gyűlünk össze a nappaliban, hogy alaposan szemügyre vegyük a szerzeményt. Egy saját karácsonyfa!

„Nem elképesztő?“ Apa oda volt az örömtől.

A szerzemény egy kábé harminc centi magas papírmasé fa volt.

„Ez a fánk?“

Képzelj el tizenkét savanyú ábrázatot.

„Annyira sovány.“

„Kicsit fura.“

„De Apa, ez nem is igazi fa.“

„Dehogynem igazi, kicsim. Nem csodálatos?“

Apa azt remélte, hogy izgatottsága ránk is átragad. „Nézzétek, egy hozzávaló rénszarvast is hoztam.“ Nagy hűhóval előszedve a rénszarvast is, ami szintén újrahasznosított újságpapírból készült.

Ez igazán Apára vallott. Bár soha nem volt sok pénze, mindig próbált segíteni azokon, akiknek nála is kevesebb volt, azáltal, hogy megvette a termékeiket. A Fülöp-szigetek országos büntetés végrehajtási rendszerének egyik káplánjaként sok ilyen kézzel készült terméket gyűjtött össze az évek során. Az előző évben egy faragott csatahajót vett, ami egészen addig díszítette a könyvespolcunkat, míg a bátyáim nem kezdtek igazi tengeri csatát harcolni vele. Az azt megelőző évben miniatűröket tartalmazó üvegek lepték el a házat.

A bátyáim újságokat és régi magazinokat gyűjtöttek a raboknak, én és a húgaim pedig segítettünk nekik eladni a kész műveket. A nyereséget a rabok családja kapta meg.

Most pedig itt volt egy „igazi“ karácsonyfa.

„Talán kicsit feljavíthatnánk,“ javasolta az egyik húgom. Végül a telefonasztalkára tettük, de még ahhoz képest is kicsit volt. Anya papírdíszeket készített hozzá. Csillámos ragasztóval kicsit feldobtuk. Eszembe jutott, hogy egyszer vettem egy műanyag galambpárt egy diszkont áruházban. Azok is a fára kerültek. Színes mini égőket akasztottunk rá, amik egy karácsonyi dal ütemére villogtak.

A karácsony elérkezett kis otthonunkba és soha nem fogom elfelejteni. Családom nehéz évet zárt, de ugyanakkor nagyon emlékezetes is volt.

Végül nem lett boltban vásárolt karácsonyfánk. Ehelyett egy olyan fa mellett ünnepeltünk, ami igazán jól szemléltette a családunkra jellemző szeretetet. A házunkban sohasem voltak drága díszek, de mindig tele volt örömmel és kacagással. Boldog gyerekekkel és igazi karácsonyi dalokkal. A Mikulás sose tudott gyökeret verni nálunk, de anyát és apát garantáltan rajtakaptuk időnként, amint a fa mellett csókolóznak. Ami pedig a karácsonyi ajándékokat illeti, a szüleink olyan dolgokkal leptek meg bennünk, amit pénzen nem lehet megvásárolni.

Nagyon sok boldog percet töltöttünk együtt. A szüleink megtanították nekünk, hogy a Karácsony lényege, hogy a saját szívünkből adjunk másoknak és ugyanez az önzetlen szeretet köszön majd vissza a saját életünkben is, nemcsak Karácsonykor, hanem egész évben. Pont úgy, mint egy örökzöld fa.