Persze a címet nem szó szerint kell érteni. Mindjárt elmagyarázom.
Tavaly év elején megfogadtam, hogy egész évben nem veszek új ruhát vagy cipőt magamnak. Ennek több oka volt:
Egyrészt nem igazán volt rájuk szükségem. Azonkívül, bár nem vagyok bevásárlás függő és gyakran van a környékünkön garázsvásár, online is be tudom szerezni a szükségleteimet, ráadásul sok barátnőm is van, akikkel gyakran cserélgetünk, így már eleve sok ruhám van.
Nem olyan régen olvastam egy növekvő népszerűségnek örvendő mozgalomról, amelynek tagjai elhatározták, hogy nem birtokolnak száznál több dolgot. 1 Gyorsan számadást vetettem és láttam, hogy ez nem éppen nekem való cél, ugyanakkor a koncepció nagyon tetszett. Emellett pontosan nulla megtakarított pénzem volt akkor és ezen változtatni akartam.
Érdekes módon abban az évben így is a szokásosnál több ruhához és cipőhöz jutottam, pedig tényleg nem vettem semmit. Ennek az volt az oka, hogy az édesanyám, a nővérem és a sógornőm is többször meglátogattak és elhalmoztak új holmikkal. Persze nem mind volt új, de némelyik igen, azonkívül számomra a használtak is újak voltak. Tehát mindentől függetlenül a ruha- és cipőtáram (ha nem létezik ilyen szó, akkor mostantól legyen) megújult anélkül, hogy egy fillért költöttem volna.
Ma reggel úgy ébredtem, hogy az akkori döntésemen és az egész évemen gondolkoztam. Az az erős gyanúm támadt, hogy a szűkös anyagi helyzetem miatt az elmúlt néhány napban eluralkodó pánik miatt jutott eszembe. Nem olyan régen költöztem, ami nagyon sok változást hozott az életembe és persze nem kevesebb kihívást, hogy enyhén fogalmazzak. Tudom milyen takarékoskodni és nagyon oda tudok figyelni a költségvetésemre és a kiadásaimra, így azt gondolom, hogy egy kis odafigyeléssel minden rendben lesz.
Lehet, hogy a „ruha nélküli év“ azért jutott eszembe, mert talán Isten emlékeztetni akart arra, hogy a dolgok így vagy úgy, de végül kidolgozódnak. Abban az évben, annak ellenére, hogy se pénzt se időt nem töltöttem tárgyak megszerzésével, mégse szenvedtem hiányt semmiben. Ha pedig a közel vagy távoli jövőben egy-két hónapot, vagy akár évet bizonyos dolgok megvásárlása nélkül kell töltenem, vajon képes leszek bízni, hogy Isten valamilyen váratlan módon mégis ellát? Azt gondolom, igen.
Gyakran úgy érzem, hogy nem sok mindent tudok felmutatni azzal kapcsolatban, hogy Isten milyen módon része az életemnek. Szeretem Istent. Időt töltök Vele, felismerem a jelenlétét és tudom, hogy mindig velem van… de időnként, amikor megkérnek, hogy meséljek „valami csodálatosat vagy konkrétan egy csodát arról, hogy mit tett értem“ nem tudom mit mondjak. Hirtelen semmi nem jut eszembe.
Egy időben nagyon rosszul éreztem magam emiatt, míg végül elfogadtam, hogy az én életemben nem kifejezetten látványosan dolgozik. Joga van hozzá, nekem pedig nincs jogom azt elvárni, hogy egy bizonyos módon bánjon velem. Ugyanakkor ott vannak az ilyen számomra becses esetek, amelyekben utólag látom Isten kezét. Nem tudom egészen azt hinni, hogy Őt is éppen annyira érdekelte, hogy megkapjam azokat az új holmikat, de azt tudom, hogy azzal igenis törődött, hogy rájöjjek, ha Benne bízom, mindig minden szükségletemről, néha pedig ezen felül is gondoskodni fog rólam és ez nem mindig a várt csatornákon keresztül vagy saját terveink által történik.
Egy másik dolog, amire rájöttem a „ruhátlan év“ során, hogy mennyi mindenem volt sok tekintetben. Például volt munkám, amit nagyon sokan nem mondhattak el magukról abban az időben. Soha nem voltam otthontalan. És ellentétben azzal, amit egyesek gondolhattak a címet olvasva, sohase fordult még elő, hogy ruha nélkül kellett szaladgálnom. Egyszóval elég jó dolgom volt.
A dolog gyakorlati oldalát nézve, a kísérletnek köszönhetően nem szaporítottam vagyontárgyaim számát, ami nagyon jó, mert a költözés miatt amúgy is fontos volt megszabadulni egy-két holmitól.
Összegezve pedig a tapasztalat eredményeként gazdagabbnak éreztem magam.