Bo a mi golden labradorunk volt és nagyon szeretett a medencénkben úszni. Nagyon szeretett mozogni és a medence volt a kedvence. Egy nap, a fiam egy új úszásmódot gyakorolt, miközben megpróbált mozdulatlanul lebegni. Bo úgy gondolta, hogy a kis gazdi életveszélyben van és azonnal ugrott, hogy kimentse. Ösztönösen felfelé tolta a fiam fejét, a mancsaival pedig belékapaszkodott, hogy megpróbálja kimenteni. A fiam meg közben nem győzte köpni a vizet és távol tartani magától Bot. Végül még a tüdejébe is víz került, a mellkasa pedig tele lett karmolásokkal.
Megdicsértem Bot, miközben megrázta magát és beterített a szőréről rám repülő vízcseppekkel. Tudtam, hogy több kárt tett, mint jót, de meg tudtam érteni, mert velem is előfordult ilyesmi.
Egyszer például egy ismerősöm és kamasz fia kapcsolatáról beszélgettünk és tanácsot is adtam neki az adott helyzetre. Negyven éves szülői és nagyszülő pályafutásom és tanári hivatásom eredményeként a bölcs tanács elég egyszerű volt: „Ne vedd magadra a dolgokat túlságosan.“
Nehéz nem dühösnek, túlérzékenynek vagy idegesnek lenni, ha az embert visszautasítják, vagy legalábbis úgy érzi. Nehéz nem mellre szívni a bántó szavakat, vagy nem arra gondolni, hogy hányszor adta fel az ember a saját vágyait, hogy valaki másnak segítsen, hogy a gyerekeivel legyen.
Nehéz, amikor az ember tudja, hogy partról kell néznie az eseményeket, tudva, hogy mindent megtett, amit lehetett. És eljött az idő, hogy hagyja, hogy maguktól próbálkozzanak. Hogy egyedül ugorjanak fejest, akkor is, ha kicsit csáléra sikerül. Hagyni, hogy kipróbálják az új úszásnemet. Hogy utánozzák néha a barátaikat. És ne ugorjunk utánuk a medencébe, hogy időnek előtte kimentsük őket. És csak figyeljünk és legyünk a közelben, ha netán mégis a segítségünkre lenne szükségük. És imádkozunk. Mert végül is az ima és a feltétel nélküli szeretet a lényeg, ami igazán számít és hatni fog.
Ha közben a segítségünket kérik, ne hordjuk le őket azokért az esetekért, amikor nem ezt tették. Ha kopogtatnak az ajtónkon, ne mondjuk azt, hogy nem érünk rá. Legyünk mi a horgonyuk. Legyünk mi a sziklájuk. Legyünk mi a biztos pont, ebben a bizonytalan világban, hogy tudják, végül minden rendben lesz. Utána pedig értékeljük az alkalmakat, amikor ismét a karjainkban tarthatjuk őket és adjunk nekik hitet, hogy megint fejest ugorjanak a medencébe.