Az éjszaka közepén ismeretlen hangra ébredtem. Körülnéztem a szobában. A feleségem még mindig mélyen aludt, egyenletes légzése megnyugtatott, hogy minden rendben van.

Amint újra álomba szenderedtem volna, megint hallottam.

“Hahaha… Haha.”

Óvatosan, hogy nehogy felzavarjam a feleségemet, kisurrantam az ágyból, és megnéztem a gyerekágyában fekvő kis Martint. Aludt, de mosolygott.

“Buhahaha!” Kacagott fel újra, mintha örömbuborékok pattantak volna ki apró kis ajkai közül. Ezúttal a feleségemet is felébresztette.

“Mi történik?” – dörzsölte meg a szemét.

“Nem tudom, de úgy tűnik, Martin jól érzi magát.”

Ez aligha történt meg vele! Születése napjától fogva szenvedés volt az élete.

Az ikertestvérével együtt hét hónaposan jöttek a világra. A bátyja egészségesen, de Martin szívproblémákkal született.

Mindössze hathetes volt, amikor megműtötték és az orvos mosolyogva, hüvelykujját feltartva mondta – “Minden rendben ment. A kis fickó egy harcos.”

De nem volt minden rendben. Míg a bátyja egészséges, vidám kis csecsemővé cseperedett, Martin egyre gyengült, mígnem olyan gyenge lett, hogy a legkisebb huzat is megfázást eredményezett. A megfázást elkerülhetetlenül tüdőgyulladás követte, ami pedig a csöveket, orvosokat és újabb stresszt hozott.

Ha Martin rám nézett nagy, komoly szemeivel, mindig éreztem a különleges gyengédségét. Azonban, hogy boldog lett volna? Nem, ez a kifejezés nem illett hozzá. Szinte soha nem mosolygott. Senki nem is várta tőle, hiszen, mi módon lehetne felvidítani egy kisbabát, aki elképzelni sem tudja az életet szenvedés nélkül, és nem értheti, hogy ez miért nem lehetséges?

Szülőként naponta buzgón imádkoztunk érte. – „Drága Istenem, kérlek, gyógyítsd meg őt! Kérlek, gyógyítsd meg!”

Azonban egy este, egy héttel az első születésnapja előtt, a feleségem egyszer csak másként imádkozott. Az állandó kórházi utak, a Martin arcára örökre rávésődött fájdalom és a szüntelen aggodalom kezdett elviselhetetlenné válni.

“Drága Istenem” – mondta, miközben a kiságya mellett térdeltünk – „a Te kezedbe adom Martint. Ha magadhoz akarod őt venni, elfogadom. Bármi történjék is, csak azt kérem, ne hagyd, hogy tovább szenvedjen”.

Ez volt az az éjszaka, amikor Martin felnevetett.

Volt olyan pillanat, amikor annyira kacagott, hogy közben a kis öklét rázta a levegőben. Majdnem egy órán keresztül, hol kuncogott, hol hahotázott, miközben mi könnyes szemmel figyeltük.

Másnap a feleségem szoptatás közben hirtelen elsápadt. “Valami baj van!” – kiáltotta. Rohanva épp időben értem oda, hogy tanúja legyek Martin utolsó pillanatainak.

Ahogy egymásra néztünk, mély szomorúságot éreztünk, ugyanakkor gyönyörű békesség töltött el minket.

Tudtuk, hogy Martin hazament.