„Isten a te atyád,“ mondta a fiatalember. „Karácsonykor született meg emberi testben. Jézuson keresztül megtudhatod, hogy milyen Isten valójában.“ Reményteli kifejezéssel nézett rám, de nem voltam meggyőzve. „Egy apa törődik a gyerekével,“ folytatta. „Egy apa vigyáz rád és mindig ott van melletted.“
Rámeredtem és megráztam a fejem. Téved. Az én apám sohasem törődött velem, sohasem vigyázott rám és sohasem volt mellettem. Három éves voltam, amikor magamra hagyott, ami örök sebet ejtett a szívemen. Az anyám csodálatos volt, de az apám…? Nem. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen, amikor az embernek van apja.
„Ez az ‘Isten az én apám’ történet semmit sem jelent számomra.“ – feleltem. „Nekem sohasem volt igazi apám.“
Most a fiatalemberen volt a sor, hogy rám meredjen. Meg kell hagyni, elég reménytelen eset voltam. Amint tehettem hátrahagytam a hazámat, Hollandiát, annak reményében, hogy valahol máshol megtalálom az igazságot és a boldogságot, és most éppen Franciaországban éltem. Eddig azonban csak még több magányt találtam. A ruhám elnyűtt, fáztam, éhes voltam és apátlan.
Nem csoda, hogy a fiatalember nem tudta, hogy mit kezdjen velem. Elmotyogott egy Boldog karácsonyt és elsietett.
Nem mintha bármi bajom lett volna Jézussal. Hiszen csupa jót hallottam Róla addig is. Kedves volt, meggyógyította a betegeket és megbocsátott az embereknek. Nem bánnám, ha megismerhetném az Édesapját. De hogyan?
Abban a pillanatban meghallottam egy templom harangját és rájöttem, hogy karácsony van. Vajon el kéne mennem abba a kicsi vidéki templomba, ahonnan a hang jött és magam mögött hagyni a világ sötétségét? Legalább egy kis időre? Megtettem.
A meleg fények és az ének felüdítették a lelkem. És bár nem értettem, hogy miről beszéltek a misén, hiszen az egész franciául folyt, a gondolataim Isten felé szálltak.
Vajon ott van? Megért engem?
Istenem, azt mondják, hogy te vagy az Atya. Én nem tudom, hogy az milyen.
Becsuktam a szemem és saját semmiségembe meredtem.
És lőn világosság. Bevilágított a bennem lakozó sötétségbe és megérintett. Meleg volt, életet adó, megnyugtató és tagadhatatlanul valóságos.
Aztán egy hang szólt a szívemhez. Nem hallható szavakkal, de tisztán és érthetően, szilárdan és a szeretettel telve. Én vagyok az apátlanok Atyja.
Elakadt a szavam. Olyan emberek által körülvéve, akikkel soha korábban nem találkoztam, akiknek a nyelvét alig beszéltem, megtudtam, hogy az én igazi Atyám tényleg mindig ott van, és tényleg jobban szeret minden más apánál.