Az elmúlt néhány évet azzal töltöttem, hogy szeretteimet ápoltam. Segítettem súlyos betegségben szenvedő barátok ápolásában, és amikor édesanyám megbetegedett, teljes idejű gondozó lettem, egészen 2009-es haláláig.
Miközben édesanyámat ápoltam, ápolói nyugdíjat kaptam, ami segített, hogy ki tudjam fizetni a számlákat és maradt némi költőpénzem, de nem voltam túl bőségesen eleresztve. A korlátozott, fix jövedelem jelent némi kihívást, de soha sem zavart igazán. Az igényeim egyszerűek: Szeretek úszni, sétálni és kerékpározni. Néha elmegyek moziba vagy étterembe és szeretek a barátaimmal beszélgetni egy pohár bor vagy barbeque mellett, vagy csak megnézni a naplementét a tengerparton.
Jó helyen lakom. Csupán 20 percre a várostól és három háztömbnyire a tengerparttól, ahol mérföldeket sétálhatok vagy biciklizhetek, amikor csak akarok. A vonatállomás öt perce van és körülbelül ugyanennyire a sétáló utca, a bevásárlóközpont, a könyvtár, a közösségi központ, a piknik park, a móló és sok-sok barátságos kávézó és cukrászda. Egy szó mint száz, tökéletes helyszín életem ezen szakasza szempontjából és igazi áldásnak érzem, hogy Isten idevezetett.
A szeretteimről való gondoskodás közepette természetesen számtalanszor kellett kihívásokkal szembenéznem és sokszor éreztem úgy, hogy elfogy az erőm. Nem egyszer előfordult, hogy jól jött volna egy kicsit több pénz, de ezek alatt az évek alatt egyetlen egyszer sem szenvedtem igazán szükséget semmiből. Amikor az ember fix jövedelemből él, át kell értékelje, hogy mire van igazán szüksége. Elvégre hány pár cipő kell egy embernek? És bár nincs saját tulajdonú lakásom, jutányos bérleti díjat fizetek és nincsenek adósságaim.
Gondozói pályafutásom során rájöttem, hogy a lelki és szellemi béke sokkal fontosabb, mint az, hogy tömött zsebbel suhanjak át az életen. A pénz nem fogható ahhoz a bizonyossághoz, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, azt teszem, amit tennem kell, hogy minden tőlem telhetőt megtettem másokért és nincs mit megbánnom a helyzetemben.