Az evangéliumokat néhány évtizeddel Jézus Krisztus halála és feltámadása után írták a korabeli hívők. A történetéről szóló beszámolóknak köszönhetően, Jézus életét, szavait, tetteit és üdvösségre vonatkozó ígéretét évszázadokon keresztül őrizték, védték és megosztották. Kétezer évvel később is ugyanazokat az evangéliumokat olvassuk és tanulmányozzuk, mint az első olvasók.
A történészek Kr. u. 45 és 69 közé datálják az első három evangélium – Máté, Márk és Lukács – megírását, az utolsót, János evangéliumát pedig, Kr. u. 90 körüli időpontra. Bár senki sem tudja biztosan, az általánosan elfogadott nézet az, hogy Márk evangéliuma íródott először, Máté és Lukács evangéliuma később, míg János evangéliuma évtizedekkel a másik három után.
Az evangélisták nem arra összpontosítottak, hogy minden részletről beszámoljanak Jézus életéből. Ahelyett, hogy töviről-hegyire bemutatták volna Jézus cselekedeteit, gyakran összefoglaló kifejezéseket használtak, mint például: “mindegyikőjük(et) … meggyógyította” (Lukács 4:40), vagy ” bejárta egész Galileát, (és) tanított ” (Márk 1:38-39 SZIT). János az evangéliuma végén pedig azt írta, hogy “sok más jelt is mívelt … Jézus az ő tanítványai előtt, a melyek nincsenek megírva ebben a könyvben.” (János 20:30-31)
Az evangélisták csak azokat a részleteket írták le Jézus életéből, amelyekről úgy érezték, hogy a legjobban tájékoztatják az olvasókat arról, hogy ki volt Jézus, mit prédikált, illetve amekyek segítenek megérteni a halálának, feltámadásának, és a mi üdvösségünknek jelentőségét. A fő céljuk az volt, hogy megosszák az örömhírt, mások is hitre találjanak, és megmutassák az új hívők számára, hogyan ismerhetik meg Jézust és az üzenetét, hogy aztán ők is továbbadhassák azt. Mielőtt leírták az evangéliumokat, többnyire szóban terjedtek a történetek. Ugyanakkor, mint Lukács evangéliumából is tudhatjuk, nyilvánvalóan léteztek írásos beszámolók is mindarról, amit Jézus mondott és tett:
“Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy írásba foglalják a közöttünk beteljesedett eseményeket úgy, amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, szép rendben megírjam neked, nagyra becsült Teofilosz, hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak.” (Lukács 1:1-4 RUF)
Abban az időben két okból is fontos lett, hogy írásba foglalják a Jézusról és tanításairól szóló információkat. Az egyik az volt, hogy az evangélium akkora már elterjedt a Római Birodalom szinte minden szegletébe. Más szóval, a hatalmas távolságok miatt lehetetlenné vált az apostolok és más korai hívők számára bejárni az egész birodalmat annak érdekében, hogy személyesen oszthassák meg, amit Jézus lábainál tanultak. A másik ok az volt, hogy az eredeti szemtanúk egyre idősebbek lettek, sőt némelyek már életük végéhez közeledtek. Elengedhetetlenné vált tehát, hogy Jézus életének történetei és tanításai fenmaradhassanak az utókor részére, mielőtt kihaltak azok, akik szóban elmondhatták.
A második század első felétől – talán egy-két évtizeddel azután, hogy elkészült János evangéliuma is – a négy evangéliumot együtt kezdték el terjeszteni. Ugyanebben az időszakban egy másik gyűjtemény is közkézen forgott a gyülekezetek között – Pál apostol írásai, amelyeket leveleknek neveztek. Később az Apostolok Cselekedetei lett az összekötő kapocs az evangéliumok és Pál levelei között, majd végül a többi levéllel együtt belőlük állt össze a teljes Újszövetség.