Tizenöt éves koromban mindig nagyon vártam a pénteket, mert tudtam, hogy akkor strandra megyünk. Nyáron minden héten elmentünk a többi velem egykorú ifivel, hogy Isten szeretetéről szóló jeleneteket adjunk elő az arrajáróknak.
Az egyik pénteki alkalommal egy helyi pékség egy rakás péksüteményt és kenyeret adományozott nekünk. „Vigyük el magunkkal a strandra,“ javasolta valaki. Amikor kihirdettük, hogy ingyen süteményt és kenyeret osztogatunk, elég sok rászoruló gyűlt körénk. A legtöbben hálásan fogadták, amit felajánlottuk nekik, bár ketten kicsit morogtak, hogy a kedvenc kenyerük nem volt a kínálatban. Nem fogadták el, amit felajánlottunk és üres kézzel távoztak, tovább morogva.
Később odajött hozzánk egy fiatalasszony. Egy ikerbabakocsit tolt, amiben nemcsak két gyerek, de látszólag minden földi java is benne volt. „Hallottam, hogy kenyeret osztogatnak.“ A hangja kétségbeesettnek hangzott, ahogy valószínűleg az egész élete az lehetett. Egy másféléves kisgyerek figyelt bennünket tárga nyitott, hatalmas szemekkel, miközben csecsemőkorú testvére mélyen aludt. A ruháik egész újnak tűntek, de a babakocsiba bezsúfolt tárgyakból ítélve, úgy tűnt, hogy nem volt hol lakjanak.
A megmaradt ételt egy szatyorba tettem, volt még néhány muffin és pár kilo kenyér, és odaadtam neki. Meg se nézte, hogy mi volt a szatyorban, csak hálásan megköszönte.
Az egyik barátom beszédbe elegyedett vele. Én nekiálltam összepakolni a dolgainkat, de annyit azért hallottam, hogy megadta neki egy anyaotthon számát és pénzt az utiköltségre. Nagyon örültem, hogy ránktalált és hogy tudtunk neki némileg segíteni és reményt táplálni a lelkébe. Eszembe jutott az a két ember is, akik üres kézzel távoztak.
A mennyek kenyere ingyen van mindenkinek, akik kéri. Általában akkor vagyok elégedetlen, amikor nem hagyom, hogy elérjen a szívemig és megtöltse a lelkem.
Mindennél világosabban láttam, hogy elsősorban arra kell figyelnem, hogy a lelkem minden nap örüljön az Úrban. Először nem azzal kellett foglalkoznom, hogy hogyan szolgálhatnám az Urat, hogy hogyan dicsőíthetném az Urat, hanem, hogy hogyan örüljön a lelkem és hogyan növekedjen a belső ember. Láttam, hogy nincs fontosabb Isten Igéjének olvasásánál és az olvasottakon való elmélkedésnél.—George Müller (1805–1898)